| |
ANONYMOUS
Title:Kevélység, Sóvárság, Szívesség
This text will be replaced
Subject:FICTION
Kevélység, Sóvárság, Szívesség
Egyszer volt egy királynak három lánya, azokat úgy hívták: Kevélység, Sóvárság, Szívesség. Mindegyiket szerette a király, de Szívességet, a legkisebbiket leginkább, mert az az apjának legjobban tudott a kedvében járni. De Szívességhez sok ügyes úrfi is járt, a másik kettõhöz pedig senki, az ördög sem. Ezek azért mindig irigykedtek rá, meg is egyeztek abban, hogy õt valahogy elûzik a palotából.
Kikéretõztek egy reggel anyjuktól a mezõre, s onnét bementek az erdõbe. Örült Szívesség a sétának, a másik kettõ pedig annak, hogy most a madár a kezükben van.
Felszáradt a harmat, a két nagyobb karonfogódzva sétált, a kisebbik pillangók után futkozott, epret szedett, s gondolta, hogy abból apjának is visz haza - jól telt az ideje, énekelt, dúdolgatott, hallgatta a szép madáréneklést, s egyszer azon vette észre magát, hogy egy rengeteg erdõbe vetõdött. Mikor ott ijedtében nem tudta, mitévõ legyen, merre menjen, hát csak melléje sajdul a két nénje, s azt mondták neki acsarkodva:
- No, te gonosz lelkû, mindörökké abban mesterkedtél, hogy atyánk csak téged szeressen, s hogy a szerencsénket rontsd? Készülj, mert megetted a kenyeredet!
Szívesség felfogta a két kezét, s imádkozva kérte, hogy ne bántsák, de azok levágták mind a két kezét, s csak úgy nem ölték meg, hogy megfogadta, hogy soha többé nem megy haza. Szép drága köntösébõl levetkõztették, valami rongyba öltöztették, elvitték az erdõnek legmagasabb pontjára, s onnét megmutattak neki egy ismeretlen vidéket, hogy menjen arrafelé s éljen koldulásból.
Szívesség két karjából folyt a vér, szíve pedig kimondhatatlanul fájt, s még csak a legkisebb szóval sem átkozta meg nénjeit, arra ment, amerre neki mutatták. Egyszer hát egy szép térségbe ért. Volt ott egy igen kedves kert, teli mindenféle jókor s késõre érõ gyümölcsfával, hálát adott az Istennek, hogy õt ide vezérelte, bement oda, s meghúzta benn magát egy félreesõ helyen. Nem volt keze, amivel gyümölcsöt szedjen, csak az alább ereszkedõ ágakról bírt enni. Így töltött el egy egész nyarat, senki sem vette észre, hogy ott van. De õsz felé, mikor egyéb gyümölcs mind elfogyott, csak a borszõlõ volt még, amivel élhetett, a megmajszolt szemekrõl a kertész észrevette, hogy ott valakinek lenni kell: megleste hát, s megfogta.
A kert éppen egy királyfiúé volt. A kertész nem akarta a dolgot megmondani, mert sajnálta a szegény kezetlen leányt, s attól félt, hogy azt az ura valami naggyal bünteti meg, utat akart hát neki adni. De történetesen éppen akkor arra járt a királyfiú is, s azt kérdezte:
- Ki ez?
- Uram, felséges királyfiú, én sem ismerem jobban, mint te, itt találtam a kertben, s hogy kárt ne tegyen, utat akartam adni neki!
Azt mondta a királyfiú:
- Az én birtokomból ne utasíts ki egy szerencsétlent! Ki vagy, te szerencsétlen leány?
- Eltaláltad, uram - felelte Szívesség -, mert igazán szerencsétlen vagyok, de nem vagyok rossz szándékkal, koldus vagyok, de királyi vérbõl származom, azért vagyok távol atyámtól, aki engem erõsen szeretett, mert a nõvéreim meggyûlöltek emiatt. Ennyibõl áll az én dolgom!
Azt mondta erre a királyfiú:
- Akármilyen szennyes, rongyos köntösben vagy, mégis meglátszik, hogy rosszféle nem lehetsz, szép kinézésed s érdemes beszéded azt bizonyítja, hogy nem lehetsz valami alávaló származás! Gyere utánam, s amit elvesztettél, nálam azt mind megtalálod!
- Uram, ebben a csúf, piszkos köntösbe hogy menjek a szemed elé! Küldj ide nekem, amibe öltözzem, s aztán oda megyek, ahova parancsolod!
- Jó - azt mondja a királyfiú -, várakozz csak itt, s érted küldök!
Elment, küldött neki egy jó illatú mosdóvizet, drága szép köntöst, hintót. Szívesség tisztára mosdott, egész ügyesen felöltözött, felült a hintóba, s mikor a királyfiú elébe ment, mintha nem is az lett volna, aki volt, akármennyit szenvedett is, olyan szépen nézett ki, mint egy tündér; s a királyfiú úgy belészeretett, hogy ott helyben elhatározta, ezt a lányt feleségül veszi. Meg is esküdtek, a lakodalmat fényesen, nagy vígsággal megtartották, s együtt élõ napjaik boldogul teltek.
No, de mi történt Szívesség testvéreivel? Mikor húguk elûzése után hazaértek az erdõbõl, kérdezi az atyjuk:
- Hol van Szívesség? Azok azt felelték:
- Hát nincs itthon? Hiszen azt tudtuk, hogy elõttünk hazajött, mert addig futkározott a pillangók után, hogy tõlünk elkószált, eleget kerestük, kiáltoztunk, s hogy nem válaszolt, jöttünk haza, nehogy ránk sötétedjen.
Több napig kerestette a király Szívességet, de nem találták. Megharagudott bújában a király, elkergette a két nagyobb leányát, hogy miért nem viselték jobban gondját testvérüknek. Világgá mentek, de mégis furcsa mód abba az országba vetõdtek, ahol Szívesség királyné lett, s ismeretlenként egy kis városkában húzták meg magukat.
Szívesség immár viselõs lett. Azalatt kitört a háború, s az urának el kellett menni a háborúba. A háború sokáig tartott, s Szívesség ikreket szült, két szép fiút, egyiknek a homlokán az áldott napjegy volt, a másiknak az áldott holdjegy. Nagy örömmel írta meg az örömhírt a királyné gondviselõje a királynak, s a levelet egy követtõl elküldte a táborba. A követnek azon a kis városkán kellett átmenni, ahol a Szívesség két irigy nénje lakott. Sötét este ért oda a városba, s egyebütt nem volt világosság, csak a két gonosz nõvér ablakában. Bement hát oda, szállást kért, s elmondta, mi járatban van.
Bezzeg jó szívvel adtak szállást azok az irigy állatok! S hogy a követ elaludt, a levelet tüstént felszakították, elolvasták, ekkor rájöttek, hogy nem más ez a királynõ, mint az o gyûlölt húguk. Így a levelet elégették, s ahelyett a királynak másikat írtak: hogy a királyné két idomtalan csudaállatot szült, ami inkább hasonlít kutyakölyökhöz, mint gyermekhez.
Reggel a követnek enni s inni adtak, s megkérték, hogy visszajövet is náluk szálljon meg, mert jószívvel látják. Igen jó néven vette a követ a szíves biztatást, s megígérte, hogy hozzájuk fog betérni, máshova nem.
Megérkezett a követ a királyhoz, s odaadta a levelet. De elbúsult, mikor olvasta a szomorú hírt! Hanem azért azt írta vissza: „Feleségem semminek sem oka, ha úgy esett, mit tehetek én is róla? Ne csináljanak neki legkisebb rossz kedvet se!"
A követ visszament, és a kis városkában hált meg a két áspis nénéknél, azok most a király levelét is elolvasták, majd átírták: „Nem kell nekem sem gyermeke, sem anyja, míg hazamegyek, eltisztítsátok udvaromból, hogy semmi se maradjon utánuk!"
Mikor ezt otthon elolvasták, a szegény királynét minden ember megsiratta, nem tudták kitalálni, miért haragszik a király. Nem volt mit tenni egyebet, hát a két gyönyörû fiút átalvetõbe tették, Szívességnek a nyakába akasztották, s útnak eresztették.
Napokig étlen-szomjan ment a szegény ártatlan Szívesség, míg egy kedves erdõbe ért, azon túl egy erdõvölgyön addig ballagott, míg már a havasi fenyõfákat is látni kezdte. Ott megpillantott egy tiszta forrást, erõs szomjúságában lehajolt, hogy igyon, de a támaszkodást elhibázta, s belebucskázott a vízbe. Mikor a csonka kezével segíteni akart magán, hogy kimásszon a vízbõl, hát, csodák csodája, látta ám, hogy a forrásvíztõl mind a két csonka keze kinõtt. Sírt örömében - hiába bujdosott ura, atyja s minden gyámolító nélkül, két éhezõ gyermekkel a kietlen vad rengetegben -, mégsem tudott búsulni, olyan jólesett, hogy épségét visszakaphatta.
Ott állt, nem tudta meghatározni, merre vegye útját, nézelõdött mindenfelé. Hát egyszer csak szemébe akad egy öregember, aki éppen felé tartott.
- Ki vagy? - kérdezte az öreg.
- Ki vagyok én? - így felelt õ egyet nagyot sóhajtva. - Én vagyok egy szerencsétlen szerencsés!
Elmondta az öregnek, hogy õ miken ment keresztül, elmondta, hogy a keze épségét éppen most kapta vissza a forrásban.
- Szegény jó leányom - mondta az öreg elkeseredve -, hát mi mind a ketten szerencsétlenek vagyunk? Elég nekem, hogy élsz s megkaptalak! Hallgass meg csak! Urad éppen velem háborúzott, az országomból kikergetett, s elõle bujdosva kerültem e vidékre. Innen nem messze csináltunk egy kedves cselédemmel egy kalyibát, s ott lakom!
Az öreg, hogy kipróbálja annak a forrásnak csudálatos gyógyító erejét, belemártotta a csonka ujját, mert azt a háborúban ellõtték, s mikor onnét kivette, hát egészen helyreállt, minden kisebb hiányosság nélkül.
Mikor a háború befejezõdött, s Szívesség ura hazaérve kérdezõsködött a felesége után, elmondtak neki mindent, úgy, ahogy volt. Erõsen bánkódott.
Három esztendõn keresztül kereste szeretett hitvesét, s gyermekeit. Átkutattak minden hegyet, minden völgyet, míg végre valahára rátaláltak a királyasszonyra s gyermekeikre.
A király nagy boldogságában megbocsátott még az ellenséges királynak is, ki befogadta feleségét.
A kérdezésre kikerekedett az is, hogy a követ a levelekkel hol szállt meg, s a levelek hogy íródhattak át. Kevélységet és Sóvárságot eléállították, s halálra ítélték. De Szívesség minden gonoszságukat sem számítva, olyan szíves volt hozzájuk, hogy nekik urától kegyelmet nyert.
Többet ebbõl a beszédbõl nincs mit hallgassatok, mert elmondtam véges-végig, egy szemet sem hagytam ki belõle. Akikrõl beszéltem, azok holnap mind egy szálig legyenek a ti vendégeitek!
...
|
|
