| |
ANDERSEN HANS CHRISTIAN
Title:A császár új ruhája
This text will be replaced
Subject:FICTION
Hans Christian Andersen: A CSÁSZÁR ÚJ RUHÁJA
Hajdanában, öreg idõkben, élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon. Arra költötte minden pénzét, hogy szebbnél szebb ruhákban pompázhasson.
Nem örült derék hadseregének, színházba sem kívánkozott, még kocsikázni sem akart az erdõben, ha új ruháját nyomban nem mutogathatta. Más-más ruhát öltött a nap minden órájában; ahogy más becsületes királyról mindig azt hallani: "Most éppen az ország dolgairól tanácskozik" - errõl a császárról mást se mondtak: "Most éppen öltözködik."
Vidám volt az élet a császár városában; odatódult messze földrõl a sok takács, szabó, szövõasszony.
Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szõni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bûvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok elõtt láthatatlanná válik a kelme.
"Ez volna még csak a nagyszerû ruha! - gondolta a császár. - Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!"
És kiszámoltatott a kincstárából száz csengõ aranyat a csalóknak, megparancsolva nekik, hogy nyomban lássanak munkához.
Azok föl is állítottak két szövõszéket, s úgy tettek, mintha dolgoznának, de persze csak a levegõt szövögették. Odahordatták a legfinomabb selymeket, aranyfonalakat, de mindent a zsebükbe gyömöszöltek, és buzgón dolgoztak az üres szövõszéken, szõtték a levegõt sokszor késõ éjszakáig.
- Megnézem, mennyire haladtak a munkával - mondta egy napon a császár. Bizony egy kicsit furcsán érezte magát, mert eszébe jutott a kelme bûvös tulajdonsága; neki magának ugyan nem kellett tartania attól, hogy a kelme tisztségére méltatlannak vagy ostobának mutatja, de azért jobbnak látta, ha elõbb odaküld valakit megnézni, miféle is az a kelme.
A városban, persze, mindenki hallott már a kelme bûvös tulajdonságáról, s elõre várták, hogy megtudják: nem haszontalan vagy ostoba ember-e a szomszédjuk.
- Elõbb az én derék, öreg miniszteremet küldöm be a takácsokhoz - határozta el a császár. - Meglátja õ mindjárt, milyen az a kelme, mert nagy eszû ember, és méltó a tisztségére.
Bement hát a derék, öreg miniszter a takácsok szobájába; ott ült a két csaló az üres szövõszék elõtt, és buzgón szõtte a semmit.
- Uramisten - rémült meg a miniszter, amikor belépett -, én bizony semmit sem látok! - És meresztette a szemét, meg is dörzsölte, de hiába. Hanem persze nem árulta el magát.
A két csaló nyájasan közelebb tessékelte, s azt tudakolta, hogy tetszik a bûvös kelme: szép-e a színe, finom-e a mintája. A szegény öreg miniszter csak bámulta a szövõszéket; de bizony nem látott semmit.
Nem hát, hiszen a levegõt senki se láthatja!
"Istenem, istenem - töprengett magában a szegény miniszter -, hát csakugyan buta volnék, mint a föld? Ezt bizony nem tudtam, de ne tudja meg más se! És hogy méltatlan volnék a tisztségemre? Nem, nem árulom el, hogy semmit se látok!"
- No, hogy tetszik? - kérdezte az egyik csaló, miközben fürgén járt a keze.
- Nagyon szép Csodálatosan finom! - felelte az öreg miniszter, s még a pápaszemét is az orrára biggyesztette. - Gyönyörû a mintája, páratlanul szép a színe. Majd megmondom a felséges császárnak, hogy nekem nagyon tetszik.
- Nagy örömet szerez vele - mondták a takácsok, aztán apróra elmagyarázták a szövés mintáját és a színeit. Az öreg miniszter hegyezte a fülét, hogy szóról szóra elmondhassa a császárnak. El is mondta.
A csalók most még több pénzt, selymet és aranyat kértek, azt mondták, szükségük van rá a munkához. Megint zsebre gyömöszöltek mindent s szõtték tovább a semmit.
Hamarosan egy másik rangos udvari embert küldött a császár a takácsokhoz, a fõhopmestert: nézze meg, mennyire haladtak a munkával, mikor készül el a kelme. Ez a rangos úr is úgy járt, mint a miniszter: nézett, meresztette a szemét, de mert ahol semmi sincs, ott semmit se látni, hát õ se látott egyebet az üres szövõszéknél.
- Ugye, gyönyörû ez a kelme? - kérdezték a csalók, s neki is elmagyarázták a mintát, ami ott se volt.
"Buta nem vagyok! - mondta magában a fõhopmester. - Akkor hát méltatlan vagyok a tisztségemre. Bizony különös, de ezt nem kell megtudnia senkinek." Magasztalta hát a kelmét, amit nem látott, nem gyõzte dicsérni szép színeit, pompás mintáját.
- Valóban gyönyörû! - jelentette a császárnak.
A városban másról se beszél a nép, mint a csodálatos kelmérõl.
Végre a császár is rászánta magát, hogy megnézze, még szövés közben. Válogatott kíséretével - köztük volt a derék miniszter meg a fõhopmester is - benyitott a furfangos takácsokhoz, akik serény kézzel szõtték a levegõt az üres szövõszéken.
- Ugye, gyönyörû, felséges uram? - kérdezte a két rangos udvari ember, aki elõzõleg már járt ott. - Látja felséged a páratlan mintáját, a csodálatos színeit? - S az üres szövõszékre mutattak, mert azt hitték, a többiek látják a kelmét.
"Micsoda?! - gondolta ijedten a császár. - Hiszen ez szörnyûség! Buta volnék, mint a föld? Vagy méltatlan a császári trónra? Rettenetes dolog!" De fennhangon azt mondta:
- Szép, csakugyan szép. Megnyerte felséges tetszésemet. - Elégedetten bólintott, és meresztette szemét az üres szövõszékre, nehogy megtudják, hogy semmit se lát. Fényes kísérete ugyanúgy tett: nézték a szövõszéket, mintha láttak volna rajta valamit, s nagy buzgón bólogattak:
- Gyönyörû, gyönyörû! - És azt tanácsolták a császárnak, hogy a küszöbön álló fényes ünnepi körmenetre vegye föl elõször a csodálatos ruhát. - Remek, pompás, csodálatos! - járta körbe; mindenki szívbõl örült, és a császár nyomban kinevezte a két csalót "császári udvari fõtakácsnak", s lovagrendet tûzött a gomblyukukba.
A körmenet elõtti napon hajnalig virrasztott a két takács; nagy sereg gyertyát gyújtottak, hadd lássa odalenn a nép, milyen nagyon iparkodnak a császár új ruhájával. Aztán úgy tettek, mintha leemelnék a kelmét a szövõszékrõl, nagy ollókkal szabdalták, teregették a semmit, varrótûket villogtattak a levegõben, s jelentették:
- Elkészült a felséges császár új ruhája!
A császár maga ment a takácsokhoz fényes kísérettel; a két csaló magasra emelte a karját, mintha tartana valamit, s buzgón sürgött-forgott:
- Tessék a nadrág! Tessék a kabát! Tessék a palást. Könnyû, mint a pókháló, aki viseli, úgy érzi, mintha semmi sem volna rajta, de hát éppen az a nagyszerû.
- Bizony, az a nagyszerû - bólintottak rá a rangos urak, de nem láttak semmit, mert a levegõt senki se láthatja.
- Kérjük felségedet, kegyeskedjék levetni a felsõruháit, hadd adjuk fel az újat itt a tükör elõtt! - serénykedtek a takácsok.
A császár levetette a ruháját, s a csalók úgy tettek, mintha az új ruha darabjait sorra ráadnák; megfogták a derekát, köréjé csavartak valamit - ez lett volna az uszály.
A császár irgett-forgott a tükör elõtt.
- Ó, milyen jól illik, felség! Mintha ráöntötték volna! - lelkendezett a császár kísérete. - Páratlan a mintája, pompásak a színei! Sose láttunk hozzá foghatót!
- Odakinn már várnak a szolgák a selyemmennyezettel, amit majd felséged fölé tartanak a körmeneten - jelentette a császárnak a fõ-fõudvarmester.
- Megyek, már készen vagyok! - mondta a császár. - Ugye, jól festek? - Megint odaállt a tükör elé, s úgy tett, mintha, apróra szemügyre venné az új ruhát.
A kamarás urak, akiknek az volt a tisztségük, hogy a császár uszályát vigyék, lehajoltak, mintha fölemelnék az uszályt, sürögtek-forogtak, úgy tettek; mintha vinnének valamit, mert persze õk se merték elárulni, hogy semmit se látnak.
Elindult hát a császár a körmenettel, méltóságosan lépkedett a selyemmennyezet alatt.
A nép pedig mind az utcán meg az ablakokban tolongott, és azt kiáltotta - Milyen gyönyörû a császár új ruhája! Milyen gazdag az uszálya, s milyen jól illik neki! - Senki se merte megvallani, hogy nem lát semmit, hiszen akkor a többiek tisztességére méltatlannak vagy földbutának tartanák. A császárnak még egy ruháját se csodálták meg ennyire.
- De hiszen nincs is rajta semmi! - szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek.
- Emberek, halljátok, mit mond az ártatlanság? - súgta az apja a többiek fülébe, amit a gyermek mondott.
- Nincs is rajta semmi! Ez a kisgyerek azt mondja, hogy nincsen rajta semmi!
- Nincs is ruha a császáron! - rivalgott fel végül a tengernyi tömeg. A császár nagyon megütközött ezen; maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta "Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!"
És még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén, a kamarás urak pedig még buzgóbban vitték mögötte palástja uszályát - a levegõt.
...
|
|
