| |
ANDERSEN HANS CHRISTIAN
Title:A GANAJTÚRÓ BOGÁR
This text will be replaced
Subject:FICTION
Hans Christian Andersen
A GANAJTÚRÓ BOGÁR
Aranypatkót kapott a császár paripája; sárarany patkót mind a négy lábára.
Minek köszönhette?
Szépséges állat volt, karcsú lábú, okos tekintetû; úgy lengett a sörénye, mintha fekete selyemfátyol lobogna a nyakán. Sûrû ágyúfüstön, veszett golyózáporon át röpítette lovasát, nem riadt meg a csatazajtól; rúgott, harapott, harcolt maga is, amikor körülvette az ellenség. Egyetlen ugrással átszökkent az elesett ellenfél lován, röpült, mint a szélvész, megmentette gazdája életét. Márpedig a császár élete többet ért még rõtarany koronájánál is, ezért kapott hát a lova aranypatkót, sárarany patkót mind a négy lábára.
Elõbújt a ganajtúró bogár.
- Nagyok után a kicsinyek! - állt meg hetykén a kovács elõtt. - Az igazi nagyság nem attól függ, hogy ki milyen nagy! - És már nyújtotta is a kovácsnak vékony lábait, mind a hatot.
- Hát te mit akarsz? - nézett nagyot a kovács.
- Mit akarnék? Aranypatkót! - felelte a ganajtúró.
- Hiányzik egy kereked! - mérgelõdött a kovács. - Már neked is aranypatkó kell?
- Aranypatkó, igenis! - feleselt a ganajtúró bogár. - Talán nincs hozzá jussom? Nem érek annyit, mint az a nagy darab állat, aki nem csinál semmit, csak kiszolgáltatja magát? Mást se tesznek, mint vakarják, kefélik, csutakolják, abrakolják. Pedig én éppen úgy a császár istállójának lakója vagyok, mint õ.
- De hát az a paripa megszolgálta az aranypatkót. Nem érted?
- Dehogyisnem értem! Értem én jól: fölémbe helyezték! Engem pedig fájdalmas mellõzés ért. Ezt én nem tudom csak úgy lenyelni. Szedem a sátorfámat, és világgá megyek!
- Hát isten áldjon! - kiáltotta nevetve a kovács.
- Goromba pokróc! - vágta szemébe a ganajtúró, és sértõdötten kilépett az istálló ajtaján. Ott szárnyra kapott, repült egy darabot, s hamarosan egy szép kis virágoskertbe ért, ahol versenyt illatozott a rózsa meg a levendula.
- Ugye, gyönyörû itt nálunk? - kérdezte egy pettyes kis katicabogár. - Milyen édes illatok úsznak, milyen szépek a virágok!
- Én bizony különbhöz szoktam - felelte lekicsinylõen a ganajtúró. - Hogy lehetne itt szép, amikor még szemétdomb sincs nálatok?
Megvetõn hátat fordított, s egy viola árnyékába húzódott. Fölötte, egy violalevélen kövér hernyó ringatózott.
- De szép is az élet! - kiáltott fel boldogan a hernyó. - Melegen simogat a nap, boldog vagyok és elégedett; s ha egyszer majd, ahogy mondani szokás, örök álomra hajtom a fejemet, nem halok meg, hanem föltámadok: gyönyörû pillangó képében.
- Még mit nem képzelsz magadról! - háborodott föl a ganajtúró bogár. - Éppen te röpködsz majd pillangó képében! Én csak elõkelõ körökben forgok, egyenest a császár istállójából jöttem, de még ott se képzel magáról ilyesmit senki, még a császár paripája sem, pedig õ aranypatkót hord, igaz, hogy az én levetett patkóimat. Repülni! Így kell repülni, ide nézz! - Azzal fölemelte páncélkemény felsõ szárnyát, kibontotta alatta a vékony hártyás szárnyat, és felrepült. - Elhatároztam, hogy uralkodom az indulataimon, de ezt a nyegle beszédet nem hallgathatom!
Nemsokára leereszkedett egy pázsitos ágyásra. Heverészett egy darabig, lustálkodott, aztán elnyomta a buzgóság.
Tyû, micsoda zápor kerekedett! A ganajtúró a nagy zuhogásra-locsogásra riadt föl, s a vízözön elõl gyorsan a föld alá akart bújni, de nem tudott, tehetetlenül kapálózott hol hanyatt, hol hasmánt, szárnyra kelni még úgy se bírt, hát úgy gondolta, ott veszik. Már nem is mozdult, megadón várta a halált.
Amikor a zápor szûnni kezdett, a ganajtúró nagy keservesen föltápászkodott, kipislogta szemébõl a vizet, s ekkor egy nagy fehér mezõt pillantott meg maga elõtt. Fehéríteni való vászon volt. A ganajtúró odavergõdött hozzá, s bebújt a hajtásába. Ez bizony nem olyan barátságos otthon, mint a császári istálló meleg trágyája, de hát nem válogathatott. Benne maradt a vászonban egész nap és egész éjjel. Az esõ kitartón zuhogott tovább. Reggel kimászott és körülnézett, szidta az esõt, mint a bokrot.
A fehér vászon közepén két megtermett béka ült; ragyogott a szemük a boldogságtól.
- Pompás idõ! - lelkendezett az egyik. - Tíz évet fiatalodtam tõle! Milyen nagyszerûen magába gyûjti ez a vászon a vizet! Csak úgy bizsereg tõle a hátsó lábam, mintha úsznék.
- Kíváncsi volnék - tûnõdött a másik -, hogy a fecske; aki olyan messzire elkalandoz, talál-e a föld kerekén jobb éghajlatot a miénknél. Lehet-e nagyszerûbb ennél a nedvességnél? Mintha csak lágy bölcsõmben, a vizesgödörben ringatóznám! Aki még ezt sem élvezi, az nem lehet jó hazafi!
- Meglátszik, hogy sohasem voltatok a császár istállójában! - szólt közbe a ganajtúró. - Ott meleg a nedvesség és illatos. Én bizony ahhoz szoktam, az való nekem, de hát az éghajlatot még én se vihetem magammal az útra! Mondjátok, nincs ezen a vidéken egy szemétdomb, ahol magamfajta elõkelõ személyek jól érezhetik magukat?
A békák azonban nem értették a szavát, vagy nem akarták megérteni.
- Én kétszer nem kérdezek semmit! - kiáltotta végül sértõdötten a ganajtúró, miután már háromszor megkérdezte ugyanazt. Gõgösen hátat fordított és odábbállt.
Jó darabot megtett, amikor egyszer csak egy feldöntött cserépedény állta útját. Annak bizony nem ott volt a helye, de ha már ott hevert, nem hevert hiába: jó néhány fülbemászó családnak védelmet nyújtott szél meg esõ ellen.
A fülbemászók bizony szûköcskén voltak a cserépedényben, de annál jobban érezték magukat, mert igen szerették a társaséletet. Az asszonyok keblét anyai szeretet dagasztotta; ki-ki a maga gyerekét tartotta a legszebbnek és legokosabbnak.
- Võlegény a fiam! - dicsekedett el egyik anya a másiknak. - Tudod-e, milyen kedves, jámbor, ájtatos ifjú? Élete célja, hogy egyszer egy pap fülébe mászhasson. Amióta meg võlegény, különösen megkomolyodott. Hidd el, nem lehet nagyobb öröme egy anyának!
- A mi fiunk egészen más! – mondta a másik anya. - Csupa szenvedély, csupa lobogás! Egyszer még megüti a bokáját, attól tartok. De azért nem gyõzök gyönyörködni benne. A legnagyobb boldogság az anyai boldogság. Nemde, ganajtúró úr? - fordult oda a vendéghez; megismerte az alakjáról.
- Mindkettõjüknek igazuk van, hölgyeim - felelte bölcsen a ganajtúró, s ezzel egy csapásra meghódította a fülbemászóanyákat. Barátságosan beljebb tessékelték, s a ganajtúró nagy nehezen befurakodott a cserép alá.
- Meg kell néznie a kicsinyeinket - mondta egy harmadik meg egy negyedik anya. - Ennivaló kis kölykök, és milyen virgoncak! De nem illetlenek soha, legföljebb, ha elrontják a gyomrukat, olyankor nyûgösködnek. Ez minden gyerekkel megesik.
És tovább áradoztak a gyerekeikrõl, ki-ki a magáéról; a fülbemászó-csemeték minduntalan beleszóltak a nagyok beszédébe, és villájukkal, amelyet a farkukon viseltek, pajkosan megcibálták a ganajtúró bajuszát.
- Mindig kópéságon törik a fejüket a kis betyárok! - csóválták a fejüket elnézõ gyöngédséggel az anyák. Csak úgy dõlt belõlük az anyai büszkeség. A ganajtúró már torkig volt velük, megkérdezte hát, nincs-e valami kies szemétdomb a közelben.
- Szemétdomb van, de messze kinn a nagyvilágban, az árkon is túl - felelte az egyik fülbemászó-asszony. - Olyan messze van, hogy ha valamelyik gyerekem kivándorolna oda, nem élném túl!
- Én nekivágok, talán odaérek - mondta a ganajtúró, és köszönés nélkül sarkon fordult, mert így tartotta elõkelõnek a távozást.
Az árokparton néhány ganajtúró-atyafiával találkozott.
- Itt lakunk - mutattak körül büszkén. - Ha nem venné tolakodásnak, meghívjuk szerény, de barátságos otthonunkba. Bizonyára elcsigázta a nagy út. - Nem tagadom - felelte választékosan a ganajtúró. - Az esõ elõl egy darab fehér vászonba bújtam, s az a rettenetes tisztaság szinte felõrölte az idegeimet. Aztán köszvény állt az egyik szárnyízületembe, mert egy huzatos cserépfazék alatt ácsorogtam. Valóságos felüdülés a számomra ez a meleg rokoni kör.
- Talán a szemétdombról érkezett? - kíváncsiskodott a legöregebbik atyafi. - Valamivel elõkelõbb helyrõl - felelte gõgösen a ganajtúró. - Egyenest a császár istállójából jövök, ahol megláttam a napvilágot, aranypatkóval mind a hat lábamon. Titkos küldetésben járok, ne is faggassanak, mert úgyse mondhatok többet.
Azzal lemászott az árokfenékre, a vastag, zsíros iszapba. Három ifjú ganajtúró-hajadon üldögélt odalenn, eladósorban volt mind a három. Amikor az idegent megpillantották, lesütötték a szemüket, és szemérmesen kacarásztak, mert nem tudták, mint mondjanak.
- Ön még nõtlen, ugyebár? - kérdezte az anyjuk a mi ganajtúrónktól. A hajadonok megint vihogni kezdtek; most azért, mert zavarban voltak.
- Teremtette! - kiáltott fel a ganajtúró, amikor a három hajadont szemügyre vette. - Szavamra, még a császár istállójában se láttam szebb lányokat! - tette hozzá gavallér módra.
- Ne ültesse el a hiúság magvát lányaim szívébe! - szólt rá az anya. - Még megrontja a lelküket! Ne társalogjon velük, hacsak nincsenek komoly szándékai. Látom magán, hogy vannak, ezért áldásom adom az ifjú párra.
- Éljenek! Éljen a jegyespár! - rivalogtak körös-körül a ganajtúrók, s a mi ganajtúrónk akkor kapott észbe, hogy võlegény lett. Most már nem tehetett mást, elgyûrûzte menyasszonyát, s hamarosan megülték a lakodalmat is, mert nem lett volna értelme a hosszú, mátkaságnak.
Másnap elég vidáman telt el az idõ; harmadnap már lassabban, a negyedik napon aztán már családfõi kötelességek vártak az ifjú férjre: kenyeret kellett keresnie feleségére s talán már a gyerekekre is.
“Ravaszul behálóztak, mondhatom! - mérgelõdött magában. - De megkeserülik!”
Fogta magát, elment hazulról. Otthagyta az ifjú asszonyt szalmaözvegynek: Odamaradt egész nap, egész éjszaka.
- Úgy látszik, egy hétpróbás gazembert fogadtunk a családunkba! - mondta villogó szemmel az anyósa. - Most ülhetsz megint a nyakamon, mint lánykorodban. Micsoda gyalázatos, alávaló ember az urad! Pfuj! Biztosan dáridózik valahol!
Pedig a mi ganajtúrónk józan fejjel, békésen bandukolt az országúton. Aztán beszállt egy káposztalevél hajóba, és kikötött a túlsó parton. Másnap reggel két emberféle haladt el mellette; észrevették, s az egyik a tenyerére emelte. Összevissza forgatták, tudós ábrázattal vizsgálgatták, különösen a kisebbik. Megmondta a ganajtúró latin nevét, meg hogy melyik családba tartozik, milyen a természete. A nagyobbik tudós nem akarta, hogy hazavigyék, azt mondta, otthon éppen ilyen szép példányaik vannak. A ganajtúró ezt elég nagy udvariatlanságnak érezte. Ki is röpült a tudós kezébõl, jó darab utat megtett a levegõben, s egy üvegháznál kötött ki. Az egyik ...
|
|
