 |
| |
ILLYÉS GYULA
Title:A hét holló
Subject:FICTION
Illyés Gyula: A hét holló
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy asszony.
Annak az asszonynak volt hét fia.
Azok után egyszer csak gyönyörû szép lánygyereket hozott a világra.
A gyerekágy után, mikor elõször járt a faluban, azt látta, hogy a hét fia épp jön ki a kocsmából.
Annyira megharagudott rájuk, hogy megátkozta õket: "Váljatok hollókká, ha a kocsmába jártok."
Alighogy ezt kimondta, a hét holló ott szállt el a feje felett, az õ hét fia.
Õ meg ment hazafelé.
Már a kislány nagyocskára nõtt, szép lett, anyányi. Látta, hogy az anyja mindig sír.
- Miért sírsz te, anyám? - kérdezte.
- Ne kérdezz engem, hogy miért sírok! Úgysem tudsz te engem megvigasztalni - felelte az.
- Dehogynem, édesanyám, tudnék tán valamit én is! Mondja csak meg, majd meglátja, hogy jobb lesz!
- Megmondom, fiam, ha olyan nagyon erõsködöl, de tudom, hogy hasztalan. Hát tudod-e, mikor te születtél, már volt neked hét bátyád akik kocsmába jártak. Én meg megátkoztam õket, hogy "váljatok hollóvá!", õk azzá változtak, elszálltak, azóta úgy oda vannak, hogy se hírük, se nyomuk, nem tudok róluk semmit.
Ezt mondta az asszony, de nagyon keserves sírásba fogott. Vigasztalta volna a kislány, de csak rosszabb volt. Annál jobban sírt.
Egy nap reggel azt mondja a lány az anyjának:
- Édesanyám! Süssön nekem pogácsát! Én elmegyek, felkeresem a bátyáimat.
- Hova mennél, te? Hisz azt se tudod, hol, merre keresd õket!
De a lány kötötte magát, az anyja se állhatott elébe, hogy ne menjen. Sütött neki pogácsát, azzal útnak eresztette.
Ment a lány, mendegélt, hetedhét ország ellen.
Utjában találkozott egy farkassal. A farkas megállott elõtte az úton. A lány meg nagyon megijedt.
- Sose ijedj meg tõlem, jó lány, nem bántalak én. Adjál inkább egy falat ennivalót, mert már úgy ehetném, hogy majd elveszek!
A lány megbátorodott, kivett a tarisznyából egy pogácsát, odaadta neki. Az meg egy sípot adott neki érte, hogy ha akármi baja lesz, csak fújja meg, õ azonnal segítségére megy.
Azzal elváltak egymástól.
Ment a lány tovább. Útközben egy rókával is találkozott.
- Hallod-e, jó lány, fordíts meg engem a másik oldalamra, már hét esztendeje nyomorgok a fél oldalamon. Jótét helyébe jót várj!
A lány megsajnálta azt is, megfordította, adott neki is egy pogácsát. A róka meg leszakított magáról egy szál szõrt, odaadta neki, hogy ha szüksége lesz valamire, csak szakítsa ketté, õ rögtön ott terem. Jól van, a lány azt is eltette.
Harmadszor meg, ahogy megyen, egy gallyról leszól neki egy kismadár. Az is pogácsát kért. Adott õ annak is. A kismadár meg hála fejében olyat mondott, hogy "ha a Veres-tengerhez érsz, ott egy szép alma esik elébed. Te azt vedd fel, edd meg, a csutáját meg tördeld el, és hajigáld a vízbe!"
A lány megköszönte a madár jóakaratát, és indult. De a kismadár attól a perctõl fogva mindig vele ment.
Sokszor feljött a nap, meg sokszor lement, míg egyszer csak nagy sokára a Dunához ért a lány. Próbálna, próbálna, de nem tud rajta átjutni.
Benyúlt a zsebébe, elõvette a sípot, és megfújta.
Rögtön ott termett a farkas.
- Mit parancsolsz? Itt vagyok - mondta a farkas.
A lány elmondta a baját. Akkor a farkas elvette tõle a sípot, megfújta õ is, hát csak úgy nyüzsgött a sok farkas, annyi jött oda. Mentek egyenest a Dunának. A lány nem tudta, mire vélje.
Látta azután, mikor már mind belement, hogy azért van ez, hogy õ át tudhasson menni! Úgy átsétált a sok farkas hátán, hogy még a cipõje széle se lett vizes.
Már a Dunán átment volna, de még csak ezután jön a sok nehéz út! Megy, mendegél, már el is fáradt, mikor a Fekete-tengerhez ért. Hogy menjen õ azon át? Mindenféleképpen törte a fejét rajta. Eszébe jutott a szõrszál. Szétszakította. Rögtön ott termett a róka.
- Mit parancsolsz, kedves gazdám?
- Vigyél át a Fekete-tengeren, mert nagy utam van nekem.
A róka csak nekifarolt a tengernek, a farkát rávetette a tengerre hogy félig átérte, akkor azt mondta a lánynak, hogy "eredj, no!" Mikor a tenger közepén volt a lány, a róka megfordult a tenger másik partja felé, úgy, hogy a lány minden baj nélkül átmehetett a róka farkán. De a kismadár is mindig vele ment.
Egyszer a Veres-tengerhez ér a lány. A partján mindjárt elébe esik egy alma. Enni kezdi, a csutáját pedig a vízbe hajigálta egy cseppig. A csutából gyönyörû szép hajók lettek. Egyikre felült, az elvitte túl a Veres-tengeren.
Ott a parton volt egy nagy hegy, annak a tetejében meg egy kis ház.
A kismadár, aki hûségesen kísérte, itt azt mondja a lánynak:
- Te ide tartasz, ebbe a kis házba, de te oda nem tudsz magadtól feljutni sohasem. Hanem amott, a hegy tövében van egy hattyú, ülj annak a hátára, kapaszkodj a nyakába, ne félj, majd felvisz az!
Úgy is volt. A lány ráült, a hattyú meg felvitte.
Bement a kis házba, szétnézett. Elõvette az asztalterítõt, kirakott rája hét pogácsát. Aztán elbújt az ágy alá. Este hazajönnek a hollók, szétnéznek a házban, kérdezõsködnek, tanácskoznak, hogy ki járt itt, de nem tudják kisütni. Azzal lefeküdtek, reggel meg elmentek hazulról.
Másnap is úgy történt a dolog. A lány megterített, és elbújt az ágy alá. A hollók találgatták most is, de nem mentek semmire.
Harmadnap a hollók javában eszik a pogácsát, a lány meg csak elõbújik az ágy alól, és azt mondja nekik:
- Ismertek-e még engem?
Azt mondják erre a hollók.
- Hát hogyne ismernénk, hiszen te a testvérünk vagy! De tudod-e mit, ne maradj te itt közöttünk, mert ha a hollók királya hazajön, széttép. Eredj, míg szépen vagy!
De a lány megkötötte magát, hogy bizony nem megy õ addig, míg õket ki nem szabadítja! Azt mondják a hollók:
- Nem lesz abból semmi, mert ahhoz hét esztendõt, hét fél órát meg hét minutát kell éhezni, meg az idõ alatt egy árva szót sem szólni. Te meg azt nem bírod ki!
- Dehogynem! - mondta a lány. - Majd megpróbálom!
Azzal elbúcsúzott a hollóktól, és ment, amerre látott.
Útja egy nagy uradalomba vezetett. Talált egy nagy szalmakazalt, ebbe belebújt. Ott volt õ magányosan, se nem evett, se nem szólt senkihez. Hiába hozta a király agara az ételt, rá sem nézett, még csak hozzá sem nyúlt.
De egyszer csak a lovász észreveszi, hogy az agár, ami ételt kap, mind a kazalhoz viszi. Rálesett. Meglátta, hogy a kazalban lyuk van, a lyukban meg valami szép lány van elrejtõzködve. Jelenti is a királynak mindjárt hogy mit látott. A király odament, szólítgatta a lányt, de az tartotta a fogadalmat, és nem szólt. A király azt hitte, hogy a lány néma, de nem törõdött a némaságával, és elvette feleségül.
Nemsokára lett egy szép gyerekük.
De volt az udvarban egy kutyairigy vasorrú bába is, az haragudott a néma királynéra szörnyen. Mindenáron el akarta veszejteni.
Elkérte egyszer tõle a kisgyereket vesszõkosárba fektette betette a folyóba, az meg vitte, vitte lefelé a kosarat és benne a kisgyereket.
Akkor a vasorrú bába bement a királyhoz, azt mondja neki:
- Mit érdemel az az asszony, aki saját tulajdon gyerekét a folyóba öli?
A király sejtette, hogy az õ feleségére kell most szólni valamit, de nem szólt, csak azt mondta:
- Még várok, az igazság majd kisül!
De született ám a királynénak második, harmadik gyereke, azokat is mind elveszejtette a vasorrú bába a vízen. De szerencsére egy molnár, akinek egy csepp gyereke sem volt, valamennyit kifogta.
A gyerekek születését azonban látták a hollók, meg azt is, ahogy a molnár egymás után kifogta õket.
De a király végül, mit volt mit tenni, elhitte, hogy a felesége csakugyan maga emészti el a gyerekeket. Kilencvenkilenc kocsi fát hordatott máglyába, és megparancsolta, hogy ha az majd tiszta parázstûz lesz, tegyék rá az asszonyt.
Már meg is gyújtották a máglyát, már vinni akarták az asszonyt, de mikor épp a zsarátnokra akarták tenni, letelt a hét esztendõ, a hét félóra meg a hét minuta. A hét holló, akik ott voltak a máglya körül az igazlátásnál, csak megrázkódott, és valamennyibõl szép fiatalember lett.
Õk aztán elmondták, hogy a királyné az õ testvérük, idáig azért nem szólhatott, mert õket akarta megszabadítani. A gyerekei pedig, akiket a vasorrú bába a vízen eleresztett, mind egy molnárnál vannak, az kifogta a vízbõl, és azóta szépen neveli is õket.
A királyné megszabadult, a gyerekeit a molnártól visszaszerezték. A királyné az anyját magához vette, a hét testvére pedig elment haza. Még most is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
...
|
|
|
