| |
ANDERSEN HANS CHRISTIAN
Title:A rendíthetetlen ólomkatona
This text will be replaced
Subject:FICTION
Hans Christian Andersen: A RENDÍTHETETLEN ÓLOMKATONA
Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen elõretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az elsõ szót ebbõl a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította õket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitõl: fél lába volt, mert õt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították, sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetûnõbb egy takaros kis papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Elõtte parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni. Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükrözõdtek benne. Minden takaros és csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló kis teremtés volt. Õt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora, mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnõ volt; két karját kitárta, egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és azt gondolta, hogy féllábú, mint õ maga.
"Ez volna még csak nekem való feleség - gondolta -, bár túlságosan elõkelõ, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: õk is szerettek volna játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét. A diótörõ bukfenceket hányt, a palavesszõ csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett, hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben. Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükrõl: az ólomkatona meg a kis táncosnõ, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s nem vette le a szemét a táncosnõrõl.
De tizenkettõt vert az óra, és hopp! - fölpattant a tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bûvös doboz volt.
- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.
Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók mûve volt-e, vagy a szélé: egyszer csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a harmadik emeletrõl. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakõre, csákója meg a szuronya hegye két macskakõ közé szorult, fél lába az égnek meredt.
A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a katona nem tartotta illendõnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
Megeredt az esõ, egyre sûrûbben kopogott, valóságos felhõszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona! Fölveszem, megcsónakáztatjuk.
Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a csatornában, s micsoda erõs sodra volt a víznek! Persze mert nagy esõ esett. Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult, szemét elõreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.
"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez biztosan az ördögfiók mûve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"
Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt lakott a híd alatt a csatornában.
- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az útlevéllel!
Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta még keményebben.
Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Elõrekiáltotta a forgácsnak meg a szalmaszálnak:
- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
De a víz sodra egyre erõsebb lett; az ólomkatona már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de ott szörnyû zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a nagy gyûjtõcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény ólomkatona erõsen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis táncosnõre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a fülébe
Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!
Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból, s a következõ pillanatban elnyelte egy nagy hal.
Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szûk volt, mozdulni is alig tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.
A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme elõtt mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan kiáltotta:
- Az ólomkatona!
A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták - így került a konyhára, ahol a szakácsnõ a nagykéssel fölhasította. Két ujja közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt a fejébe a dicsõség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül. Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros kis táncosnõ, másik lába a magasban - õ is rendíthetetlen maradt. Ez úgy meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már kicsordultak szemébõl az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá. Csak nézte a táncosnõt, a táncosnõ meg õt, de szót nem váltottak.
Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette. Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók mûve volt ez is.
Az ólomkatona ott állt a tûz vörös fényében, és kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos utazástól-e vagy az emésztõ szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnõt nézte, a táncosnõ meg õt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a léghuzat fölkapta a kis táncosnõt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.
A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A táncosnõbõl nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére perzselõdött.
...
|
|
