| |
BENEDEK ELEK
Title:A szerencse városa
This text will be replaced
Subject:FICTION
Benedek Elek: A szerencse városa
(Spanyol mese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legényecske, Róbert volt a neve. A falujától még húsz mértföldnyire sem volt oly ügyes fiú, mint amilyen õ volt. Egy este Róbert a társaival kiment az erdõbe, ott nagy tüzet gyujtottak, köréje telepedtek s hallgatták nagy csendben egy öreg katona meséjét. Az öreg katona, akinek arcát beforradt sebek borították, a szerencse városáról mondott mesét a fiúknak.
- Ez a város - mesélte a katona - olyan magas hegy tetején épült, hogy még a madár is elfárad, mire odaér. S hej, mi tenger arany, ezüst, gyémánt van ott! Az ott lakó emberek azt sem tudják, mit kezdjenek azzal a rettentõ sok kinccsel. A házakat aranyból, a várakat ezüstbõl építették, a hajókat pedig gyémántból faragták ki. Az utcák vert arannyal vannak kikövezve. De van is ott tisztaság! Ha a kocsik felverik a port, az is csak aranypor, összesöprik s beleöntik a csatornákba. De mit ér ez a rettentõ nagy gazdagság, ha idegen embernek nem lehet része abban! Nem ám, mert senki lélek még nem tudott eljutni abba a városba, oly nehéz az útja. Hej, pedig de sokan próbáltak szerencsét!
Róbert csupa szem és fül volt, s mikor az öreg katona bevégezte a mesét, izgatottan kérdezte:
- Bácsi! Ismeri-e maga az utat, amelyik ahhoz a csuda városhoz visz?
- Azt hiszem, igen, - válaszolt az öreg - de nem tanácsolom neked, fiam, hogy szerencsét próbálj.
- Miért?
- Azért, fiam, mert az az út hosszú is, sziklás is. Én is elindultam egyszer, de már az elsõ nap visszafordultam. De ha nem hallgatnál rám s megpróbálnád a szerencsét, két utat is mutathatok, odavezetõt. Az egyik széles, sziklás út, tele kavicsokkal, mik véresre sebzik a lábadat s halálra fárasztanak. Még ha ki is bírnád ezt az utat, oly hatalmas ellenségek támadnak rád mindenfelõl, hogy azokat ugyan soha le nem gyõzöd. S ha legyõznéd is, mit érnél vele? Mire a szerencse városába érsz, olyan öreg ember leszel, hogy semmi örömed sem lesz a tenger kincsben. A másik út keskeny és sima, de...
- Ne mondjon többet, bácsi, - szólt közbe Róbert - a másik úton indulok el, akármi vár reám a végén!
- Jól van, jól, - mondta az öreg katona - adja Isten, hogy meg ne bánd az elhatározásodat. Én megmutatom az utat.
Az öreg katona Róbertet beleállította az útba, ez meg vidáman elindult a szerencse városa felé. Ment, mendegélt s két nap multán egy széles pataknak a partjához ért. A patak partján egy csónak volt kikötve s abban egy néger óriás ült.
- Ez az út visz a szerencse városába? - kérdezte Róbert.
- Ez, fiacskám, csak át kell ám jutnod ezen a patakon.
- Hát akkor légy olyan jó és vigy át engem.
- Szívesen, - mondta az óriás - de van-e öt aranyad?
- Öt arany? Sohasem is volt s nem is lesz talán soha. Bizony, ilyen szegény fiút ingyen is átvihetnél.
- Sajnálom, fiacskám, de ingyen nem vihetlek át. Ha nincs pénzed, engedd meg, hogy a szívedbõl vágjak ki egy darabocskát s akkor átviszlek.
Róbert nem szólt semmit, csak szétnyitotta az ingét, intett a négernek, az meg kivágott egy darabocskát a szívébõl. Amikor átért a patak túlsó partjára, olyan boldog volt, hogy semmi fájdalmat sem érzett. Látta messzirõl a szerencse városát, a szeme már most káprázott a szertelen ragyogástól s észre sem vette, hogy az ingét a piros vér elborította. De mégis csak nehezen vánszorgott tovább s még százat sem lépett, óriás nagy hegy ágaskodott elébe. A hegy aljában egy másik néger óriás állt õrt.
- Hová, hová, fiam? - állította meg a néger.
Mondta Róbert, hogy hová.
- Ohó! Van-e pénzed? Nincs? Akkor engedd meg, hogy a szívedbõl vágjak le egy darabocskát, különben nem engedlek tovább.
Róbert habozás nélkül nyitotta szét véres ingét, s a néger levágott belõle egy darabocskát.
Tovább ment a fiú, bár alig állt a lábán. Már-már azt hitte, hogy elérkezett a ragyogó, tündöklõ városhoz, amikor egy rettentõ mély sziklahasadék állta el az útját. Szegény fiú, kétségbeesetten ült le egy kõre. Ebben a pillanatban egy saskeselyû szállt le mellé s mondta:
- Át akarsz jutni, ezen a sziklahasadékon? Átviszlek, ha adsz egy darabot a szívedbõl.
- Végy hát belõle, - mondta szomorúan a fiú.
A keselyû belevágta csõrét Róbert mellébe s lecsippentett egy darabot a szívébõl. Aztán belevágta a karmait Róbert vállába s átrepült vele a hasadékon.
Most végre ott volt a szerencse városának a kapuja elõtt. Még csak egy lépést kell lépnie s bent van a szerencse városában! De ezt az egy lépést már nem tudta megtenni, a kapu elõtt összerogyott. Amint ott hevert, a földön egy acélszívet pillantott meg. Mohón nyúlt az acélszív után, betette a mellé a darabocska vérzõ hús mellé, ami a szívébõl megmaradt.
- Itt vagyok hát végre, - gondolta Róbert, de csak kiváncsiságot érzett, örömet semmit. Aztán felsóhajtott: Mit ér nekem a gazdagság, ha elvesztettem a szivemet?!
Bement a városba, s amerre ment, mindenütt rengeteg kincs hevert, csak ki kellett volna nyújtani a kezét utána, de nem vágyott reá.
- Semmi egyéb nincs ebben a városban, - jajdult fel a szegény fiú - csak arany és drágakõ, s ezért elcseréltem a szívemet! Istenem, ha még egyszer visszakaphatnám!
Barátokat keresett, de egyet sem talált. Itt mindenkinek acélból volt a szíve s kinevették, mert az õ szívének egy része még hús volt. Szeretett volna dolgozni valamit, de semmi munkája nem akadt. Eszébe jutottak szülei, testvérei, akiktõl el sem búcsúzott s úgy fájt az a megmaradt darabocska szíve!
Nem volt maradása a szerencse városában. Elhatározta hát, hogy hazamegy egyszerû, fehér házikójukba s úgy él majd, ahogy a többi falusiak élnek.
Hej, de boldog volt, amint hazafelé mendegélt! Az a darabocska szív, ami az övé volt, boldogan dobogott, de az acélszív szörnyû fájdalmat okozott neki. Amikor a kis faluba érkezett, szegényebb volt, mint valaha, a teste hideg, mert az a kicsi szív már alig dobogott. A testvére nyitott ajtót neki s boldogan szorította karjai közé, de Róbert nem birta el ezt a nagy örömet. Sápadt arcát elborították a könnyek, aztán összeesett, eszméletlen terült el a földön. Édesapja ágyba fektette, édesanyja zokogva borult rá s ím, halljátok! az anyai könnyek csudát mûveltek: az acélszív megroppant, kiesett Róbert mellébõl s új szív lett a darabocska szívbõl! Oh, de boldog volt most Róbert!
Ha valaki gazdagságról beszélt neki ezután, ez volt rá a szava:
- Ha Isten vagyont ad, örömmel fogadom, de a szívem árán sohasem vásárolnám meg!
...
|
|
