| |
BENEDEK ELEK
Title:A szürke ember
This text will be replaced
Subject:FICTION
Benedek Elek: A szürke ember
(Izlandi mese)
Volt egyszer egy király s egy királyné, s volt a király országában egy öregember s egy öregasszony. Szörnyû gazdag volt a király: annyi állatja volt, amennyi a világon egyetlenegy királynak sem. Hát még egyéb mindenféle gazdagsága: azt ki tudná megmondani? A királynak csak egyetlenegy gyermeke volt: egy leány. Ez külön házban lakott az õ szolgálóival, gyönyörû szép pompás palotában.
Az öregember: hát az bizony igen szegény ember volt. Gyermeke nem volt, a feleségével éldegélt nagy szegényen. Egy tehenecske volt minden gazdagságuk.
Egyszer az öregember elment a templomba s hát a pap éppen a bõkezûségrõl, az adakozásról prédikált, de milyen szépen prédikált! Mikor aztán hazament az öregember, kérdezte tõle a felesége:
- Hát mit prédikált a tiszteletes úr? Mi jót jegyeztél meg belõle?
Jókedve volt az öregembernek, mondta a feleségének:
- Hát bizony, feleség, ma igen szép prédikációt mondott a tiszteletes úr. Azt mondotta, hogy aki valakinek ad valamit, az ezerszeresen fizetõdik vissza.
Az asszony gondolta magában, hogy ez nem egészen úgy lehetett, ahogy az ura mondja, bizonyosan rosszul értette a papot. De az öregember megmaradott erõsen amellett, hogy aki valakinek ad valamit, az ezerszeresen fizetõdik vissza.
Ezen aztán elkezdettek vitázni, veszekedni. Jó óráig vitáztak, veszekedtek, de egyik sem tudta meggyõzni a másikat. Másnap aztán mit gondolt, mit nem az öregember, összecsõdített egy csomó napszámosembert, hogy építsenek neki egy istállót, még pedig ezer tehénre valót. Hej, megmérgelõdött az asszony:
- Talán bizony megbolondult kend? Mit akar?
De beszélhetett akármit, az öregember nem törõdött vele: építették a rengeteg nagy istállót.
Mikor aztán az istálló készen volt, akkor kezdett gondolkodni az öreg, hogy vajon kinek adja a tehenét. Gondolt ide, gondolt oda; végigjáratta az elméjét ezen az emberen, meg azon az emberen is, de olyant nem tudott, aki neki egy tehénért ezer tehenet adhatna, hacsak a király nem. Mert annak volt rengeteg sok tehene; nem ezer, de sokkal több. Végre is azt határozta, hogy elmegy a paphoz. Még egyszer megkérdezi tõle: mit is prédikált õ? Kihajtotta a tehenét az istállóból s elindult vele, ment egyenesen a paphoz s mit gondolt, mit nem: elég az, hogy azt határozta: a papnak ajándékozza a tehenet.
Bemegy a paphoz, mondja, hogy miben jár, mit akar; a pap nagy szemet meresztett, nem tudta elgondolni, hogy mi történhetett az öregemberrel. Végre aztán mégis csak megtudta, hogy miben sántikál az öreg.
- Hiszen a tiszteletes úr prédikálta, hogy aki valakinek valamit ad, ezerannyit kap érte!
A pap megpirongatta az öregembert, újra megmagyarázta a beszédjét s figyelmeztette, hogy máskor aztán jobban vigyázzon ám a prédikációra.
- Mosd pedig eredj haza, öregember, s kösd be a tehenedet az istállóba s ne gondolj többet olyan bolondságra, hogy egy helyett ezret kapj!
De az öregember nem ment haza, hanem tovább ment a tehénnel. Ment, mendegélt, maga sem tudta, hogy merre. Amint ment, mendegélt, egyszerre csak szörnyû zivatar kerekedett. Hullott a hó, a jég, az esõ. Szegény öregember nem tudott menni sem elõre, sem hátra, csak úgy forgott maga körül. Nem látta a tehenét, azt sem tudta, vajon ott van-e mellette, vagy hova lett s búsulni kezdett szörnyen.
- Hej, Istenem, most már elvesztem ezt az egyetlenegy tehenemet is! Még csak a bõre sem marad meg!
Amint így búsult, kesergett magában, s már-már azon is gondolkozott, hogy elveszítse magát: egyszerre csak mellette terem egy ember, akinek nagy zsák volt a hátán.
- Hát te mit csinálsz itt, ebben a szörnyû idõben? - kérdezte az ember.
Az öregember elbeszélte, hogy mi történt vele, miért indult el hazulról.
- Tudod, mit, - mondotta az ember - úgyis bizonyos, hogy elveszíted a tehenedet ebben a cudar itéletidõben: add nekem! Én majd megkeresem valahol s a tehén helyett neked adom ezt a zsákot. Legalább lesz valamid. Csak menj vele haza nyugodtan: ebben a zsákban mindennap találsz húst annyit, amennyit megehettek.
Gondolta magában az öregember: most már mit csináljon? Jobb a zsák hús, mint a semmi. Elfogadta az ajándékot. Azzal szépen megfordult a zsákkal, az az ember is ment tovább, meg is találta egyszeribe a tehenet s el is tûnt vele.
Hazament az öregember a zsákkal, de szegény elfáradott az úton, alig tudott mozogni. Hej, volt otthon nemulass, amikor elbeszélte a feleségének nagy szomorún, hogy mi történt vele.
- Látod, látod, - mondotta az öregasszony - nem fogadtad meg a tanácsomat! Elindultál bolond fejjel, elvitted a drága szép tehenünket s most hazajöttél egy hitvány zsákkal.
- Ne szidj, feleség, - mondotta az öregember - hiszen a zsákban van hús! Gyujts tüzet s fõzz húst: van elég.
Lassankint kiengesztelõdött az öregasszony, tüzet gyujtott, a fazekat melléje tette. Kioldották a zsákot, hogy kivegyék belõle a húst s ím, ahogy kioldották, egyszerre csak egy ember ugrott ki a zsákból, aki tetõtõl talpig szürke ruhába volt öltözve.
- Ohó! - mondotta a szürke ember - ha már akartok valamit fõzni, akkor csak más valamit fõzzetek meg, s ne engem!
Hej, de megrõkönyödött az öregember s az öregasszony! Alig tudtak szóhoz jutni. De az öregasszony valahogy mégis magához tért s megindult a kereplõje:
- Na, látod-e, te bolond, te, mit cselekedtél?! A drága tehenünket elajándékoztad, most már nincs semmink s még a tetejébe idehoztál a zsákban egy embert a nyakunkra! Most már tartsuk ezt is!
Mikor jól kiveszekedte magát az öregasszony, megszólalt a szürke ember is s mondta:
- Ne veszekedjetek: ez úgy sem használ semmit! Várjatok csak egy kicsit: kimegyek, keresek valami ennivalót nektek. Majd meglátjátok, hogy nem élek én itt ingyen nálatok.
Azzal kiment, eltûnt s alig egy-két szempillantásra már vissza is tért, hozott magával egy jó kövér juhot.
- Na, itt a juh! - mondotta a szürke ember - öljétek meg, készítsétek el: pompás vacsora lesz.
Hanem az öregember vakarni kezdette a füle tövét, ránézett a feleségére: egyiknek sem tetszett a dolog. Látták, hogy nem igaz úton jutott a szürke ember a juhhoz. Bizonyosan lopta valahonnan. De hát mit csináljanak? Nem volt semmi a háznál, amit egyenek: megölték a juhot, megsütöttek egy darabot a húsából s pompásan megvacsoráztak.
Igy telt el két-három nap. Mikor aztán a juhnak vége volt, a szürke ember újra eltûnt s egy szempillantás mulva, kettõ mulva, megint beállított egy juhhal. Ez aztán így tartott napokon át, folyton hordotta a szürke ember a húst. Bezzeg, hogy most kedves vendég lett a szürke ember! Igen megszerették az öregek. Úgy éltek ettõl kezdve, mint hal a vízben. Annyi volt a hús, hogy nem is gyõzték elfogyasztani.
Na, hanem menjünk most egy kicsit a királyi palotába: lássuk, mi van ott.
A király juhásza észrevette, hogy mindennap eltûnik egy juh az õ nyájából. Nem tudta elgondolni, hogy s mint eshetik az. Mikor aztán az ötödik juh is eltûnt, ment egyenesen a királyhoz s elmondta, hogy valaki lopja a juhot, de nem tudja elgondolni, hogy ki. Bizonyosan valahol a szomszédságba van a tolvaj. A király egyszeribe kiküldötte az embereit: nézzenek utána, van-e a szomszédságban valami idegen ember s ha van, vigyék tüstént az õ színe elé.
Felkutatták az egész szomszédságot a király emberei, de más idegent nem találtak, csak a szürke embert az öregembernél: vitték is hát egyszeribe a király elé. Hej, Istenem! megijedtek az öregemberek. Most már mi lesz velük? Bizonyosan a fejét véteti a király az õ vendégüknek is, meg nekik is. De hát búsulhattak, most már mindegy: a szürke embernek menni kellett a király elé.
Ahogy felért a palotába s a király elé állott, kérdezte a szürke embertõl a király:
- Te loptad el az öt juhot?
- Igen, felséges uram, én loptam el, - felelt a szürke ember.
- S miért loptad el? - kérdezte a király.
- Itt a szomszédban lakik két öregember, s nincs, amit egyenek. Neked pedig, felséges királyom, van elég ennivalód, sokkal több, mint amennyire szükséged volna. Hát miért ne loptam volna el a juhokat?! Azoknak szegényeknek szükségük van rá, mert ha én nem lopok nekik, bizony mondom, éhen halnak szegények.
- Jól van, - mondotta a király - hisz ez szép beszéd, amit te beszélsz, hanem úgy tetszik nekem, hogy nagy huncut vagy te. Tudsz te bizonyosan más egyéb mesterséget is!
A szürke ember nem szólt erre semmit.
- Hallod-e, - mondotta a király - holnap reggel a cselédeimet kiküldöm az erdõbe az én ötesztendõs ökrömmel. Hogyha el tudod lopni ezt az ökröt, akkor megbocsájtok neked; de ha nem: felakasztlak.
- Az lehetetlenség! - mondotta a szürke ember. - Hogyan lopjam én el azt az ökröt, mikor bizonyosan õrizni fogják az embereid?
- Az a te dolgod, - mondotta a király - eredj, s ha el nem lopod az ökröt: ismét mondom, hogy felakaszttatlak.
Visszament a szürke ember a kunyhóba; fogadták az öregemberek nagy örömmel, de õ úgy tett, mintha erõsen szomorú volna. Mondta nekik:
- Adjatok nekem egy kötelet, szükségem lesz rá holnap reggel.
Az öregember mindjárt keresett neki egy régi kötelet, aztán lefeküdtek mind a hárman. Reggel jókor felkelt a szürke ember, felöltözködött, vette a kötelet, nem szólt semmit az öregeknek s ment az erdõbe. Egyenesen odament, ahol gondolta, hogy a király embereinek el kell menniök az ökörrel. Itt felmászott egy nagy tölgyfára, mely éppen az út mellett volt. Aztán a kötelet felkötötte a tölgyfának egy ágára, majd meg maga körül csavarta s úgy lógott rajta, mintha felakasztotta volna magát. Mikor aztán a király emberei odaértek az ökörrel, észrevették a szürke embert, amint ott lóg a fa ágán s mondták:
- Na, szegény ember, ...
|
|
