| |
BENEDEK ELEK
Title:Ámisz és Ámil
This text will be replaced
Subject:FICTION
Benedek Elek: Ámisz és Ámil
(Angol mese)
Valamikor régesrégen élt olasz földön, Lombardia hercegségében két nemes lovag, akik úgy szerették egymást, mintha édestestvérek lettek volna. Csudák csudája, a két lovag felesége is szerette egymást. És hogy semmi híjja ne legyen a két házaspár boldogságának, ugyanazon a napon mindakettõnek fia született. Egyiket Ámisznak, másikat Ámilnak keresztelték.
Rendesen úgy szokott történni, hogy, ha a szülõk nagyon is kívánják a gyermekeik barátságát, mert egyidõsek, vagy szomszédok, vagy akármi egyéb okból: a gyermekek csak azért is gyûlölik egymást. Hanem Ámisz és Ámil nem okoztak ilyen csalódást a szüleiknek. Attól a perctõl fogva, hogy járni tudtak, senki sem látta egyiket a másik nélkül; veszekedni nem hallotta õket senki, ha ugyan veszekedtek valaha. Tizenkét esztendõs korukban úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy tulajdon szüleik is alig ismerték meg, melyik a másik.
Ebben az esztendõben történt, hogy Lombardia hercege valamennyi nemes alattvalóját meghívta az udvarába, fényes ünnepségre. Sokan magukkal vitték a fiaikat is, hadd ismerjék meg a lovagi szokásokat. Ámisz és Ámil is elment a többivel s az udvarnál minduntalan összetévesztették egymással a két fiút. A jókedvû legénykék örömest növelték maguk is ezt a zûrzavart s annyi huncut tréfát csináltak, hogy a herceg ottmarasztotta õket az udvarában, - mert, azt mondta, most már unalmas volna ott nélkülük az élet.
Meglehet, hogy a lovagok azt gondolták erre: bizony, a mi házunkban még unalmasabb lesz, - de ha gondolták is, ki nem mondották; csak a felesége vette észre mind a kettõnek, hogy lehorgasztott fejjel tértek haza, mintha nagy baj érte volna õket.
A fiúk eleinte boldogtalannak, elhagyatottnak érezték magukat abban a különös, új világban; még jobban egymáshoz húzódtak, mint addig. Hanem lassacskán mégis megszokták az udvari életet, megtanultak nyíllal célba lõni, lovagi tornán lándzsát törni, lantot pengetni, édesszavú dalokat énekelni.
Teltek, multak az évek, tizennyolc esztendõs lett már Ámisz és Ámil, embernyi embernek tartották már magukat és szembe mertek volna szállni a legderekabb vitézzel is. Elõször is tudtára akarták adni az egész világnak, hogy még a vér szava sem kötheti õket jobban, mint az a szeretet, amivel egymás iránt viseltetnek. Testvérré fogadták egymást és megesküdtek, hogy egyik a másikat minden harcában megsegíti, egyik a másikért bosszút áll akárkin, egyik a másikért feláldozza azt is, ami legkedvesebb neki a világon.
A hercegnek ezidõtájt rengeteg dolga volt, nem tölthetett sok idõt a két fiúval, de volt arra gondja, hogy megtanuljanak mindent, amit tudniok kell. Mikor meghallotta, milyen esküvéssel fogadták testvérré egymást, tornajátékot rendezett a tiszteletükre s a tornajáték után lovaggá ütötte õket. Aztán kiadta a parancsot, hogy mostantól kezdve Ámisz lovag lesz a fõpohárnok, Ámil lovag a fõsáfár az udvarában. A régi fõsáfár, akinek helyét Ámil elfoglalta, halálos ellensége lett ez órától fogva mindkettejüknek.
A két ifjú értett jól a vadászathoz, a lándzsavetéshez, meg sok egyébhez, hanem arról fogalmuk sem volt, hogy mi is a dolga a fõpohárnoknak meg a fõsáfárnak. Azt pedig tudták, hogy vigyázniok kell magukra, mert a régi fõsáfárnak örökké rajtuk a szeme, s ha hibát vesz észre, szalad árulkodni a herceghez. Szerencséjükre, az udvarban mindenki szerette õket s ha egyszer-másszor megfeledkeztek valamirõl, vagy vadászni szöktek - elvégezte a dolgukat másvalaki, még a régi fõsáfár sem tudta meg, hogy ki.
Szép csendesen teltek, multak a napok, becézgették az udvarbeliek az ujdonsült lovagokat, - hanem egyszerre csak vége lett a nagy boldogságnak. Egy nap habbakeveredett lovon vágtatott egy vitéz a palota kapuja elé. Kérte, hogy vezessék Ámil lovaghoz.
- Ó uram, - mondotta, nem tudván, hogy Ámil helyett Ámisszal beszél - rettentõ hírt hozok neked. Apád, anyád hét nappal ezelõtt meghalt pestisben. Csak te foglalhatod el a helyüket. Ezért küldtek hozzád.
- Az én apám s anyám? - kiáltott fel Ámisz, hátrahõkölve.
- A tiéd, uram, - mondta a katona. - Hacsak ... - itt dadogni kezdett, mert ebben a pillanatban Ámil lovag odalépett a barátja mellé - most már ... most már igazán nem tudom, hogy a tiéd-e. Sok esztendeje nem láttalak már, s ez a lovag szakasztott a te képedmása. De én Ámil lovaggal akartam beszélni.
Most Ámilnak eredtek meg a könnyei. Ámisz gyöngéden a vállára tette a kezét.
- Nyugodjál meg, testvér, - mondotta. - Veled vagyok jóban, rosszban. Most nem kísérhetlek el, de utánad megyek, ha vissza nem jöhetsz.
Másnap kora reggel Ámil nehéz szívvel indult hazafelé, ahonnét hat esztendeje jött el. De még mielõtt elindult volna, csináltatott két aranyserleget, mind a kettõre vadakat, madarakat vésetett, amilyenekre annyiszor vadásztak Ámisszal Lombardia erdeiben. A két serleg épen olyan hasonlatos volt egymáshoz, mint Ámisz és Ámil. Ámil beletette mind a kettõt a nyereg kapájába. Csak akkor vette elõ, mikor válni kellett Ámisztól, aki elkísérte a lován, ameddig lehetett. Akkor aztán odaadta Ámisznak az egyik serleget.
- Isten áldjon, testvér, - mondotta. - Légy olyan hû hozzám, mint én tehozzád, ahogy megfogadtuk erõs esküvéssel: míg mi ketten élünk, senki e világon ne állhasson közénk.
Ámisz lovag megismételte az eskü szavait, aztán lassan, szomorúan visszafordult a palota felé.
Hét álló napig lovagolt Ámil, akkor ért csak haza szülõföldjére. Hónapokig kellett harcolnia gonosz atyafiakkal, akik be akartak ülni apja örökébe. Mikor valamennyit legyõzte, arra kérték a hûbéresei, hogy házasodjék meg és maradjon közöttük.
Az volt a szokás azon a vidéken, hogy a földesúr a legszebb leányok közül választ feleséget, akármilyen rendû-rangú legyen is az a leány. Kihirdettették hát mindenfelé, hogy akinek szép leánya van, hozza el a kastélyba, újhold után való reggel. Sok leánynak dobbant meg a szíve, mikor Ámil lovag csatlósa végigjárta ezzel a hírrel falvak, városok utcáit. Szaladt a tükörhöz valamennyi, illegette-billegette magát, forgott jobbra-balra: hátha rajta akad meg Ámil szeme! De volt is újhold reggelén annyi szép leány Ámil kastélyának udvarán, mint csillag az égen.
- Bizonyosan téged választ, - mondta egyik leány, pedig magában azt gondolta: lehetetlen, hogy én ne tessem neki!
- Dehogy engem, - felelte a másik - szõke legény barna leányt szeret. - Az õ haja pedig olyan szõke volt, hogy jobban ragyogott a napnál. De azért õ sem gondolt egyebet, mint azt, hogy nincs itt hozzáfogható szép leány egy sem.
Trombitaszó harsant, elcsendesedtek valamennyien. Kilépett az udvarra Ámil lovag, ezüstös ruhában. Lassan lépdelt végig a leányok sorai elõtt, jól megnézte mindet és megfigyelte: hogyan fogadják a tekintetét. Egyik-másik lesütötte a szemét és elpirult; sokan felnéztek rá és mosolyogtak; de volt egy, aki sem ezt, sem azt nem tette, csak állt sápadtan, mozdulatlanul, amint az ifjú lovag közeledett hozzá.
Magas növésû, fekete hajú, szelid szürke szemû leány volt. Akadt bizony szebb is nála akárhány, de mégis az õ arca, az õ pillantása állította meg Ámil lovagot. Felé nyújtotta a kezét, õt választotta feleségül. Megtartották a lakodalmat, s a felesége mellett Ámil lovag egy idõre megfeledkezett Ámiszról, akinek testvéri hûséget esküdött.
Ámisz lovag ezalatt szomorúan éldegélt a herceg udvarában és védte magát a gonosz fõsáfár ármánykodása ellen, aki most ravaszul kedveskedett neki. Még azt is felajánlotta Ámisznak, hogy fogadják testvérré egymást, de Ámisz azt felelte: egy testvérnek hûséget esküdtem már, a lovagi törvény nem engedi, hogy mást fogadjak testvéremül.
Most aztán nem komédiázott tovább a fõsáfár, hanem kimutatta a foga fehérét.
- Megbánod még ezt a napot, adta hitvány kölyke! - mordult dühösen Ámisz lovagra. Hanem Ámisz csak mosolygott, s azt felelte: majd meglássuk! Ebben az idõben lett tizenöt esztendõs Belizante, a herceg egyetlen leánya. A születésnapjára két álló hétig tartó vitézi játékot rendezett az apja. Messze földrõl jöttek a leventék, hogy lándzsát törjenek a szép hercegkisasszony tiszteletére, de akármilyen derék vitézek voltak is, Ámisz lovag vitte el a díjat valamennyi elõl. Mikor a hercegné megkoszorúzta (mert a leányát még nagyon fiatalnak tartotta ahhoz a herceg, hogy õ legyen a tornajáték királynõje), Belizante komoly arccal nézett a lovagra, akinek a hírét gyermekkora óta sokszor hallotta már. Látni most látta elõször, mert a herceg egy távoli kastélyában neveltette s az udvarában ritkán fordult meg.
Ha az ember sok szépet, jót hallott valakirõl, rendesen csalódik, mikor meglátja. De a hercegkisasszony nem csalódott: Ámisz valóban legszebb, legmagasabb, legerõsebb volt valamennyi levente között.
- Ez lesz az én lovagom, senki más, - mondotta magában a hercegkisasszony. Hanem Ámisz lovag esze nem járt asszonyokon, alig is vette észre Belizantét.
Elszomorodott ezen a szegény hercegkisasszony, betege lett a bánatnak s a szerelemnek. Napok hosszat fel se kelt az ágyából, s egyre csak azon gondolkozott, hogyan nyerhetné meg Ámisz lovag szívét.
Eltelt egy hét is, de nem beszélhetett Ámisszal, még csak nem is láthatta, mert Ámisz vadászatra kisérte el a herceget. Hanem egy reggel valamelyik frájja - aki kileste a hercegkisasszony szíve titkát - hírül hozta neki, hogy azelõtt való nap Ámisz lovag erõsen kifárasztotta magát egy vadkan üldözésében s ma nem ment el a herceggel. Nosza, fel is vette Belizante legszebbik ruháját, ragyogó ékszereket rakott magára, fényes fehér fátylat tett a fejére, aztán elhívta magával az édesanyját, úgy indult sétálni a palota kertjébe.
Nemsokára meg is látta Ámisz lovagot egy fa tövében heverészni. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne rá, másfelé fordult és bement a fák közé.
- Alhatnám - mondta a hercegkisasszony és leheveredett egy lágy mohapadra. - Halljátok, milyen szépen énekelnek a madarak? Azt hiszem, a fülemüle szól, mert olyan sûrû sötétség van itt a fák alatt, hogy azt sem tudja, nappal van-e vagy éjjel.
- Hagyjuk itt - szólt az anyja, s az udvarhölgyekkel visszatért a palotába.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt Belizante, mintha aludnék; aztán felkönyökölt és körülnézett. Semmit sem látott, ...
|
|
