| |
BENEDEK ELEK
Title:Vilfridur Völufegri
This text will be replaced
Subject:FICTION
Benedek Elek: Vilfridur Völufegri
(Izlandi mese)
Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége. Hogy hítták a gazdag embert, nem tudom, a feleségének azonban Vala volt a neve. Szép volt ez az asszony, igen szép, de amilyen szép, éppen olyan gonoszlelkû. Volt egy leányuk, akinek Vilfridur volt a neve. Még csak tizennégy éves, de sokkal szebb, mint az édesanyja. Vilfridur Völufegrinek hítták, ami annyit tesz, hogy »szebb mint Vala«. Hej, mérgelõdött emiatt az asszony, de hogy mérgelõdött! Meggyûlölte a leányát. Ki nem állhatta. Folyton azon tünõdött, azon gondolkozott, hogy s mint tudná elpusztítani szívérõl szakadt édes gyermekét.
Egyszer aztán mit gondolt, mit nem: kiment a leányával az erdõbe, jártak-keltek, bolyongtak, majd egy helyen leültek, ott a leányka elaludt, az asszony meg szépen hazament, otthagyta az erdõben. Felébred Vilfridur s íme: sehol sincs az anyja. Keresi mindenfelé, kiabálja a nevét, de hiába, bizony nem találja. Sírt szegény Vilfridur keservesen, aztán kimerült, már a lábán sem tudott állani: leült egy kõre.
Amint ott üldögélt magában, egyszerre csak ott terem elõtte két törpe. Ott laktak az erdõben, egy sziklának a belsejében, onnét jött a két törpe. Megállottak Vilfridur elõtt, nyájasan, kedvesen mosolyogtak reá s kérdezték:
- Hát te ki vagy, mi vagy, hogy kerültél ide?
Elmondotta Vilfridur, hogy mi történt vele, azzal a törpék megfogták a kezét, elkezdették vígasztalni s hívták, hogy tartson velük. Menjen az õ lakásukba. Ottan egy szép kis szobácska volt s abban a szobácskában minden, de minden. Az asztal már meg is volt terítve. Szépen leültek az asztal mellé, megvacsoráztak. Aztán megvetették az ágyakat, a törpék lefeküdtek. Lefeküdött Vilfridur is. De mikor lefeküdtek, mondották a törpék Vilfridurnak:
- Hallod-e, Vilfridur, mi nyugtalanul szoktunk aludni, nehogy amiatt felkölts minket!
Vilfridur megigérte, aztán a törpék elaludtak. És csakugyan igazuk volt: erõsen hánykolódtak, forogtak szegények; de Vilfridur nem költötte fel.
Reggel, mikor felkeltek a törpék s elindultak az erdõbe, hogy vadásszanak valamit a konyhára, mondották Vilfridurnak:
- Hallod-e, Vilfridur, most bizonyosan eljön ide valaki tehozzád, de te ne ereszd be az ajtón, akárhogy kér, akármit mond neked! Mert bizony, ha beereszted, rossz véged lesz akkor. - Vilfridur megigérte, a törpék meg elmentek.
Ugyanakkor a Vilfridur anyja elévette az õ kicsi aranyos tükrét, nézte, nézegette magát benne. Aztán egyszerre csak kérdezte:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.
Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.
Hej, de szörnyü haragra lobbant az asszony! Hát nem pusztult el az a haszontalan rossz leány? Nem volt otthon maradása, egyszeribe indult az erdõbe, egyenesen a sziklához, ahol Vilfridur lakott. Kopogtatott az ajtón. Beszólt Vilfridurnak:
- Jó reggelt, Vilfridur! Visszajöttem, eressz be édes fiam, haza akarlak vinni.
- Nem, nem, - mondotta Vilfridur - nem megyek veled, nem nyitom ki az ajtót. Megtiltották a törpék.
- Ó, édes lányom, ne haragudj, - mondotta az asszony. - Látod, megbántam, amit cselekedtem. Nézd, hoztam neked egy szép arany gyûrüt. Ez a nagyanyádé volt. Ha csakugyan nem jössz haza, nesze, itthagyom neked.
Vilfridur nem akarta elfogadni, de addig s addig beszélt az asszony, hogy az ajtó hasadékán mégis kinyújtotta egy ujját, arra az asszony hirtelen ráhúzta a gyûrüt s ahogy húzta, mondotta:
- Akarom és rendelem, hogy ez a gyûrü mind szorosabban-szorosabban szoruljon az ujjára, hogy haljon meg a haszontalan. S meg is hal, azt mondom, ha ennek a gyûrünek az aranyjához hasonló aranyat nem találnak.
Azzal elszaladt az asszony, Vilfridur pedig egyszerre rettenetes fájdalmat érzett. Látta, hogy dagad az ujja. Majd elájult a nagy fájdalomtól. Mikor aztán este hazajöttek a törpék, nem tudták, mit gondoljanak, mi lelhette Vilfridurt. Már-már a halálán volt szegény.
- Mi történt, mit csináltál? - kérdezték a törpék.
Vilfridur elmondta, hogy mi történt vele és azt is, hogy mit hallott, mit mondott az anyja. A törpék egyszeribe keresgélni kezdettek az aranyaik között s csakugyan találtak is egy olyan aranyat, amely egészen az a fajta volt, mint a gyûrü. Azzal csak megérintették a gyûrüt s abban a pillanatban kettéroppant. A gyûrü leesett Vilfridurnak az ujjáról s mindjárt jobban is lett.
- Lám, lám, - mondották a törpék - nem hallgattál reánk! Vigyázz magadra! - Aztán megvacsoráztak, lefeküdtek, s ismét kérték Vilfridurt, nehogy felköltse, ha nyugtalanul találnak aludni.
Hej, milyen nyugtalanul aludtak a törpék! Még nyugtalanabbul, mint az elõzõ éjjel. De Vilfridur nem költötte fel. Aludtak a törpék, hánykolódtak, vergelõdtek az ágyban reggelig, akkor aztán felkeltek. Mentek az erdõbe s ugyancsak a lelkére kötötték Vilfridurnak, nehogy be találja ereszteni az anyját! Szóba se álljon vele többé.
Azalatt meg az asszony otthon elõvette a tükrét, nézte, nézegette magát benne s kérdezte újra:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.
Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.
Hej, mérgelõdött az asszony! Majd megpukkadt mérgében. Nem találta a helyét, szaladt egyenesen az erdõbe, ottan is a sziklához, kopogtatott az ajtaján. Hizelkedett, kedveskedett neki:
- Nyisd ki, nyisd ki, édes leányom! Bizony meg nem bánod. Nézd, hoztam neked drága arany cipõt. Még a dédanyádé volt. Neked adom.
- Nem kell, nem kell! - mondotta Vilfridur.
De addig s addig beszélt az asszony, hogy mégis kinyújtotta az egyik lábát. Az asszony azonnal ráhúzta az arany cipõt s ahogy ráhúzta, mondotta:
- Azt akarom, azt rendelem, hogy ez a cipõ a lábára dagadjon, hogy Vilfridur meghaljon! Meg is hal, bizonyosan mondom, hogyha ehhez hasonló aranyat nem találnak valahol.
Azzal elszaladt a gonoszlelkû asszony, Vilfridur pedig mindjárt szörnyû fájdalmat érzett, dagadott a lába rettenetesen, alig bírt a fájdalmával. Lefeküdt a földre, ott hentergett, vergelõdött szegény estig, amíg csakugyan a törpék hazajöttek. Azok, ahogy megtudták: mi történt, mindjárt keresgéltek az aranyak között s addig keresgéltek, amíg csakugyan találtak egy olyan fajta aranyat. Azzal megérintették a cipõt s a cipõ mindjárt kettépattant, levált a Vilfridur lábáról.
- Látod, látod, - mondották a törpék - megint nem fogadtad meg a szavunkat! Ha véletlenül haza nem jövünk, szörnyû halálnak halálával halsz meg. - Aztán leültek, vacsoráztak, azután meg lefeküdtek s a törpék ismét mondták, ne költse fel Vilfridur, ha igen nyugtalanul találnak aludni.
- Ne féljetek, nem költelek fel!
Hej, még csak most aludtak igazán nyugtalanul a törpék! Hánykolódtak jobbra-balra az ágyban egész éjjel, de közben aludtak s Vilfridur nem ébresztette fel. Reggel aztán ismét felkerekedtek, mentek az erdõbe s ugyancsak a lelkére kötötték Vilfridurnak, hogy szóba ne álljon az asszonnyal, mert bizony rosszul jár: szörnyû halálnak halálával hal meg.
Ugyanakkor, mikor a törpék elmentek, otthon az asszony belenézett a tükrébe. Nézte, nézegette magát, s kérdezte:
Szép tükröcském, mondd meg nyomban:
Mit csinál Vilfridur, hol van?
Felelt a tükör:
Vilfridurt kérdezed? Jól van, igen jól van.
Két törpénél lakik egy sziklakunyhóban.
- Hát nem használt semmit a varázslat! - kiabált az asszony rettenetes haraggal s magánkívül rohant az erdõbe, egyenesen a sziklához. Ott megint kopogtatott az ajtón. Esküdözött a leányának, hogy megbánta szörnyû bûnét, ne féljen tõle: nem fogja többé bántani. Nézzen ide, hozott neki drága, szép arany övet, nyissa ki az ajtót, hadd köthesse a derekára. Hadd láthassa, gyönyörködhessék az õ szép leányában. Vilfridur eleinte nem is hallgatott reá, de a gonoszlelkû asszony addig beszélt s olyan szépen beszélt, hogy megint elbolondította a leányát. Kinyitotta az ajtót, az asszony meg a derekára kötötte az övet s ahogy kötötte, mondotta:
- A húsodba bevágódjon, mind beljebb vágódjon, halj meg, szégyentelen! Meg is halsz bizonnyal, ha nem jön el a német király s azonnal meg nem oldja.
Azzal otthagyta Vilfridurt, annak meg az öv mind mélyebbre-mélyebbre vágódott a húsába. Szörnyû kínokat szenvedett, nem tudott a lábán állani. Elterült a földön aléltan, ájultan. Egész nap ott hevert a földön. Akkor aztán jöttek a törpék, nézték, nézték, nem tudták, mi történhetett vele. Nem találtak rajta semmi különöst. De lassankint magához tért Vilfridur s mondotta, hogy egy öv van a derekán. A szegény törpék mind próbálták, hogy leoldják róla, de nem tudták. Akkor aztán szép gyengén felemelték Vilfridurt, elvitték a tenger partjára, ottan lefektették. Mikor lefektették, elévették a sípjukat s megfújták jó hangosan, de úgy fújták a sípot, hogy szörnyû nagy vihar kerekedett a tengeren. S mert hogy éppen akkor járt a tengeren a német király, a nagy vihar elõl kivitorlázott a tenger partjára. Kikötött a hajójával s ahogy kilépett a szárazföldre, egyszeribe elmult a vihar: gyönyörû szép idõ lett, s elkezdett fel s alá sétálni a tenger partján. Amint sétált, sétált, egyszerre csak látja, hogy egy gyönyörûséges szép leány fekszik aléltan a földön. Néz jobbra, balra, mindenfelé, nem lát senkit mellette, körülötte. Aztán nézi közelebbrõl a leányt, vajjon mi baja lehet. Gondolja: megoldja a ruháját. S ím, ahogy lehajolt, látja az övet a derekán, amely mélyen belevágódott a húsba. Egyszeribe eloldotta az övet s ahogy eloldotta, Vilfridur kinyitotta a szemét, arcának holthalavány színe pirosra változott, olyan volt, mint az eleven élet.
- Hát te ki vagy, mi vagy? - kérdezte a király.
- Vilfridur a nevem, - mondotta a leány s elbeszélte az õ szomorú történetét, aztán elindultak ketten a tenger partján, hogy megkeressék a törpéket. S íme, a szegény törpék ott feküdtek nem messzire a tenger mellett. Mind a kettõ halott volt. Mind a kettõnek a szájában ott volt a síp. Szegény törpék, igen megerõltették magukat a síp fúvásában s attól haltak meg. Hej de megsiratta Vilfridur a törpéket! Szépen felemelték, aztán bevitték egy gyönyörû rétre, ...
|
|
