| |
BENEDEK ELEK
Title:A varázsturbán, a korbács meg a szonyeg
This text will be replaced
Subject:FICTION
Benedek Elek: A varázsturbán, a korbács meg a szõnyeg
(Török mese)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. A szüleik meghaltak, s ketten osztozkodtak a vagyonon, amit az apjuk hagyott rajok.
Az idõsebbik egy kis boltot vett magának a pénzén, s abban szorgoskodott, a kisebbik pedig egész nap ide-oda lógázott, pipázott, aludott, de a dologhoz egy csepp kedve sem volt. No, ha nem volt, el is fogyott hamarosan a kis öröksége, s mert az még eszébe sem jutott, hogy valami munkához is kezdhetne, nap-nap után járt a bátyja nyakára, hogy egy-két garast kunyoráljon tõle.
Addig s addig lógott a bátyja nyakán, hogy az csak megelégelte egyszer a dolgot, s gondolta magában, õ bizony inkább eladja mindenét, amit szerzett, s elmegy errõl a vidékrõl az öccse tudta nélkül, hogy többet ne kelljen róla gondoskodnia.
Ahogy gondolta, úgy is tett: szép titokban eladta mindenét, s a hajóra lopózkodott, hogy majd elmegy Egyiptom felé.
De a kisebbik legény sem esett a feje lágyára! Megszimatolt valamit a dologból, s szépen õ is fellopózkodott a bátyja után a hajóra, s jól elbujt ott, nehogy meglássa valaki.
A bátyja sem igen mutogatta magát, mert félt, hogy ez az ördöngõs legény még meg találja látni, s ide is utána jön, csak mikor kifeszültek a vitorlák, s elindult a hajó, akkor mert a fedélzetre menni.
No, ha felment, majd meg is halt a nagy bosszuságtól, mikor legelõször is az öccse nevetõ arcát látta meg. Az bezzeg nem vágott haragos arcot, hanem vidáman köszöntötte:
- Adj, Isten, édes bátyám!
Mikor sok vándorlás után Egyiptomba értek, azt mondotta az idõsebbik az öccsének:
- Te csak ülj le ide a tenger partjára, én bemegyek a városba, hogy öszvéreket keressek, amin tovább utazhassunk.
Jól van, leül a fiú a tenger partjára, s várja, várja sokáig a bátyját, de bizony ez csak nem jött. Gondolja magában, õ bizony nem vár itt tovább, hanem megy és megkeresi a testvérét.
Ment, mendegélt hónapokon által, sok-sok pusztán keresztül, anélkül, hogy emberi lélekkel is találkozott volna. Mikor már vagy fél esztendeje koptatta a lábát, egy magas hegynek az aljába ért s hát ott talál három legénykét, akik egymást verik, szidják, ahogy tudják.
Oda áll elibük a legény, s kérdezi tõlük: hát ti miért veritek ilyen istentelenül egymást?
Azt feleli a legidõsebb:
- Most halt meg nem régen az apánk, s ezt a turbánt, korbácsot és szõnyeget hagyta nekünk örökségül. Aki ezt a turbánt a fejére teszi, azt senki a világon meg nem tudja látni; aki a szõnyegre ül s a korbáccsal suhint egyet, az úgy elrepül, mint a madár. Most azon civakodunk, hogy kié legyen a turbán s a többi?
- Mind a három legyen eggyé, - kiáltották mind a hárman.
- Engem illet akkor, mert én vagyok a legidõsebb! - mondotta a legöregebb.
- Én sem vagyok hátrább való nálad! - szólt a középsõ.
- Én vagyok a leggyengébb, én érdemlem leginkább, - folytatta a legkisebb.
S ismét egymásnak estek, ütötték-verték egymást, ahol érték. A legény alig birta széjjelválasztani õket, úgy belemelegedtek, de mikor végre nagy nehezen mégis szétválasztotta, mondta nekik:
- Majd én igazságot teszek közöttetek! Csinálok egy fanyilat, azt ellövöm, ti hárman utána szaladtok, s amelyik leghamarabb megérkezik vele, azé lesz mind a három!
Igy is tett a legény, de mikor elfutottak a fiúk a nyíl után, gondolt egyet, felcsapta a turbánt a fejére, rákuporodott a szõnyegre, suhintott egyet a korbáccsal, s csak annyit mondott:
- Ott legyek, ahol a bátyám! - s hipp-hopp, jóformán még egyet se pislanthatott, egy nagy város elõtt szállott le.
Alig hogy besétált a városba, találkozik a padisah egyik szolgájával, avval szóba ereszkedik, s meghallja tõle, hogy a padisah leánya minden áldott éjszaka eltünik valahová, de senki se tudja, hol jár, merre tölti az idejét. Ha valaki kitalálná, hogy merre veszi az útját, azé lenne az ország s még a szultánkisasszony is!
- No, ha igaz, amit beszélsz, akkor megyek is a padisahhoz, s megmondom, hogy hova jár a leánya. Ha nem tudnám megmondani, levágathatja a fejemet! - mondotta a legény.
Nemsokára a palota elé ért a legény, s nem tétovázott sokat, hanem a láthatatlan turbánt feltette a fejére, s belopózkodott a szultánkisasszony hálószobájába. Ott aztán letette a turbánt, lefeküdött s úgy tett, mintha mélyen elaludnék.
A szultánkisasszonynak se kellett több! Vett egy tût, avval megszúrta a legény talpát, hogy vajjon nem tetteti-e magát, de az meg se moccant, feküdt, mint egy darab fa.
- No, ez se fogja megtudni, hogy merre járok, - gondolta magában a szultánkisasszony; gyertyát vett a kezébe, s kisurrant az ajtón.
De a legény se volt rest, felcsapta a turbánt a fejére, kiszaladt az ajtón, s hát mit lát a palota kapuja elõtt?
Ott áll egy rettenetes magas arab ember, a fején tart egy aranytálat, s abban ül a szultánkisasszony!
Õ se gondolkozik sokat, hanem egy pillanat alatt beleszökik a tálba, hogy az majd lefordult az arab fejérõl, letelepedett a szultánkisasszony mellé, s várta, hogy hát most ugyan hova mennek? Alig lépett egyet-kettõt az arab, majd megszakadt a nagy fáradtságtól, s mondta nagy sóhajtozva a leánynak:
- Mi történt veled tegnap óta, szultánkisasszony, hogy olyan nehéz lettél? Majd összerogyok alattad!
- Nem lettem én tegnap óta se nehezebb, se könnyebb, te bolond, - felelte a leány.
Mentek tovább, az arab nagyokat nyögött az úton, - s egyszer csak egy olyan gyönyörû kertbe értek, amilyet a legény soha még a szemével nem látott. A fákon ezüst volt minden levél, s gyémánt minden gyümölcs. Mit gondolt, mit nem a legény, õ bizony letört egy ágat egy körtefáról, s beledugta a zsebébe.
Egyszerre csak elkezdenek zúgni, suttogni a fák:
- Ember jár itt, ember!
Megijedt az arab, de még a szultánkisasszony is, néztek ide, néztek oda, de bizony élõ lelket sehol se láttak, akármerre néztek.
Ismét folytatták az utat tovább, amíg egy olyan kertbe nem értek, ahol minden arany volt meg drágakõ. Itt sem állotta meg a legény, hogy le ne szakasszon egy ágat, s hát úgy elkezdtek zúgni-búgni a fák, hogy az ég is megreszketett belé:
- Ember jár itt, ember!
Az arab úgy megijedt a nagy zúgástól, hogy még egyszer olyan gyorsan szedte a lábát, mint azelõtt, pedig majd megszakadt, olyan nehéz volt a tál.
Végre egy hidon szaladtak át, s annak a végén állott egy gyönyörû palota, annak a kapuján bementek.
Hát ott várt a szultánkisasszonyra huszonnégy rabszolga leány, azok földig hajoltak elõtte, s kettõ rögtön szaladt egy aranyos, drágaköves papucsért, hogy abban lépjen be a szultánkisasszony a palotába. Ezalatt le is szállott a tálból a leány, de bizony a legény se maradt tovább benne, ugrott õ is utána. Mikor a papucsot elhozta a két leány, a szultánkisasszony bele is bújt hirtelen az egyikbe, aztán fordul a másik után, de bizony azt azalatt a legény eldugta a köpenyege alá. Hamar szaladnak egy másik pár papucsért, de hiába, annak is csak az egyik felét húzhatta fel a szép szultánkisasszony, a másikat nagy hirtelen megint eldugta a legény.
Dúlt, fúlt a szultánkisasszony, de mégis csak bement a palotába. Ott már várta egy szörnyüséges éktelen csúf péri, akinek a felsõ ajaka az égig ért, az alsó meg a földön vonszolódott utána.
- Hát te ma miért jöttél ilyen késõn? - kérdezte.
A szultánkisasszony elmondta, hogy mennyi baja volt az úton valami gonosz szellemmel, de a péri vigasztalta, hogy bizonyosan képzelõdik, s hogy megnyugtassa, rögtön üdítõ italokat hozatott neki.
Alig hogy megérkezett a szolga egy pohár serbettel, s tartotta nagy alázattal a szultánkisasszony elé, hogy igyék belõle, a legény úgy rácsapott a szolga kezére, hogy rögtön kiesett belõle a pohár, s ezer darabra tört. Egy szilánkot felvett a földrõl, s beletette azt is a zsebébe.
- Hát nem megmondtam, hogy ma semmi se történik úgy, ahogy kellene! Nem kell nekem se serbet, se más, megyek haza! - mondotta a szultánkisasszony.
De a csúf péri megvigasztalta a leányt, egy másik szolgával ételeket hozatott, s hamarosan nekiláttak az evésnek. A legény is éhes volt már a sok utazástól, s derekasan nekilátott az evésnek, úgy, hogy a szultánkisasszonyt meg a périt a hideg rázta, mikor látták, hogy egymásután hogy tünnek el a legjobb falatok a tálból.
Most már maga a péri mondotta a szultánkisasszonynak, hogy menjen haza. Fel is állott, hogy elbúcsúzzék, de mikor a péri meg akarta csókolni, odaugrott a legény, s úgy eltaszította onnan, hogy majd hanyattvágódott.
Még csak most volt igazi rémüldözés! Bekiabálták az arabot, a szultánkisasszony beléugrott nagy hirtelen a tálba, s eszük nélkül szaladtak ki a palotából. A legény azonban lekapott egy szablyát a falról, megsuhintotta, s egy csapással lekerekítette a péri fejét. Alig hullott le nagy döndüléssel a feje, nagy dörgés, kiabálás hallatszott, hogy a legény is ugyancsak megijedt, s száz meg száz hang sikoltotta, kiabálta:
- Végünk van! Ember járt itt, ember! Megölte a királyunkat!
A legény se várt tovább, hanem rákuporodott a szõnyegére, nagyot csattintott az ostorával, s mire a szultánkisasszony hazaérkezett, már jóízüen hortyogott a szobájában.
Másnap reggel felköltötték jó korán, ment egyenesen a szultán elé, de a legény azt mondta, hogy addig egy szó nem sok, annyit se mond, míg az egész város apraját-nagyját össze nem hívják, - mert gondolta magában, azok között majd ráakad a bátyjára is.
Mikor összehívták, ahány ember csak volt a városban, s a szultán ...
|
|
