 |
| |
BENEDEK ELEK
Title:Ámor és Pszíhe
Subject:FICTION
Benedek Elek: Ámor és Pszíhe
(Latin mese)
Volt egyszer, régesrégen, egy király s annak három leánya. A két idõsebbik is szép volt, akadt kérõje is elég, de a legkisebbik százszorta szebb volt náluk. A király városának népe azt mondogatta, hogy maga, Afrodite, a szépség istennõje sem lehet különb nála, s ha az utcán végigment, úgy hajolt meg elõtte mindenki, mintha magát Afroditét köszöntötte volna.
Meghallotta ezt egyszer Afrodite is, akinek épen ezidõtájt adta Paris pásztor azt az aranyalmát, mely a legszebb asszonyt illette meg. Haragra lobbant és elküldött egy szárnyas követet a fiáért, Ámorért.
- Jere velem, - mondotta, mikor Ámor megjelent elõtte - mutatok neked valamit. - Azzal egy szót sem szólt többet, szárnyra keltek mind a ketten s elröpültek a királyi palotához, ahol épen aludt a szépséges Pszíhe.
- Ez az a leány, akit az emberek úgy tisztelnek, ahogy csak engemet volna szabad tisztelni, - suttogta Afrodite villogó szemmel. - Azért hoztalak ide, hogy büntesd meg. Röpíts egy nyilat a szívébe, hogy szerelemre gyulladjon a legalábbvaló földi ember iránt. Itt hagylak nála, nekem egyebütt van dolgom, Okeánosznak, a tenger istenének palotájában.
Afrodite eltünt, Ámor pedig ott maradt, nézte a szépséges alvó leányt és azt gondolta magában, hogy tulajdonképen igazuk van azoknak, akik annyira tisztelik.
- Nem teszem én meg azt a gonoszságot, - mormogta magában - hogy megnyomorítsalak valami hitvány fickóval, akinek csak a boroskancsón jár az esze. Az én nyilamtól nyugodtan alhatol. De vajon te nem rablod-e el az én nyugalmamat?
Nem mert tovább ottmaradni, félt az anyja haragjától, utána ment hát Okeánosz palotájába.
Ha Afrodite nem lett volna istennõ és egy kicsit jobban ismerte volna az emberi szívet, nem irigyelte volna annyira szegény Pszíhét. Minden férfi úgy hajolt meg elõtte, mint egy istennõ elõtt, de épen ezért olyan magasságban érezte maga fölött, hogy soha sem merte volna feleségül kérni. A nénjei férjhez mentek, gyermekeik is voltak már, Pszíhe pedig egyedül élt apja palotájában, nem kérte meg senki.
Hónapok, esztendõk teltek el, s végre már a király is megijedt, mert lassankint elmult az az idõ, amikor a görög leányok férjhez szoktak menni. Bölcseket hívott magához, hogy adjanak tanácsot neki. Hanem a bölcsek a fejüket rázták és csak azt tudták tanácsolni: menjen el a delfii jósnõhöz. Három napi járás volt odáig, s azt sem lehetett tudni, mikor szólal meg a jósnõ. A király mit tehetett volna: felszedelõzködött, nagy kísérettel, sok elemózsiával, s elindult Delfibe.
Tíz nap mulva tért vissza, sápadtan, fejét lehorgasztva. A királyné aggodalmas szívvel leste a jöttét a palota tetején s elébe szaladt a kapuig, mikor meglátta.
- Mi történt? - kérdezte a királyné. A király félrevonta, hogy senki meg ne hallja a jósnõ szörnyû szavait.
- Azt mondja a jóslat, hogy Pszíhét egy magas, elhagyatott kõszálra kell kitenni, odajön majd egy szörnyeteg és felfalja. Ez lesz a büntetése azért, amért az emberek úgy tisztelik, ahogy csak isteneket szabad! Bár inkább olyan rútnak született volna, mint az éjszaka!
Sírt a királyné keservesen, s amint lassan-lassan elterjedt a szörnyû hír, sírás, jajgatás töltötte el az egész udvart, az egész várost. Sírt mindenki, csak Pszíhe nem. Úgy járt-kelt, mint az alvajáró; úgy érezte magát, mintha már most is az alvilágban volna, a halottak árnyai között.
Teltek, múltak a napok, s egyszerre csak a jósnõ elküldött egy papot a királyhoz, megüzenvén neki, hogy ne késlekedjék tovább. Ezen az éjszakán szomorú menet vonult ki a város kapuján. A menet közepén Pszíhe haladt, talpig feketében, az apja karjára támaszkodva. Az anyja zokogva ment utána. A kísérõk gyászdalokat énekeltek, de az is alig hallatszott a zokogástól. A fáklyák homályosan égtek, el is aludtak hamar.
Napkeltekor elértek ahhoz a hegytetõn emelkedõ csupasz kõszálhoz, ahol a jóslat szerint Pszíhét magára kellett hagyni, hogy nyomorúságosan elpusztuljon. Pszíhe meg sem moccant, szót sem szólt, könnyet sem ejtett, mikor apja-anyja keserves könnyhullatással utoljára ölelte meg. Hiábavaló lett volna minden: az istenek akaratának teljesedni kell.
A király s a királyné hátra sem mert nézni, úgy indult vissza a gyászbaborult palota felé. Pszíhe reszketve támaszkodott a sziklához és várta a szörnyeteget, amely fel fogja falni. Fáradt volt, mert hosszú és nehéz út vitt fel a hegy tetejére, elgyöngítette a bánat is: szép lassan erõt vett hát rajta az álom s egyidõre megfeledkezhetett minden bajáról.
Amíg aludt, Ámor leszállt hozzá és õrködött felette, anélkül, hogy Pszíhe sejtette volna. És Ámor megparancsolta Zefirnek, a szellõnek, hogy lágyan játszadozzék az alvó királyleány fürtjeivel, susogva szálldogáljon körülötte. Aztán Zefir gyöngéden felemelte Pszíhét, leszállt vele a szikla tetejérõl s liliomágyba fektette a völgyben.
Szép álmai voltak Pszíhének, félelmét, fájdalmát elfeledte. Boldogan ébredt fel, ámbár nem tudta volna megmondani, miért boldog, hiszen idegen helyen volt, egyesegyedül. Messze, a fáktól félig eltakarva, szökõkútat látott csillogni. Felkelt és lassan elindult arra felé. A szökõkút mellett egy palotát talált, százszorta szebbet az apja palotájánál, mert az csak kõbõl épült, ez meg csupa elefántcsontból, és színaranyból. Rengeteg nagy volt ez a palota és telistele ragyogó, pompás holmikkal. Pszíhe csudálkozva s egy kicsikét félve lépte át a küszöböt.
- Ez a palota olyan nagy, mint egy város, - mondta fennhangon Pszíhe, mikor szobáról-szobára járva, csak nem tudott a sok csudának végére érni. - De milyen különös, hogy senki sincs, aki gyönyörködjék ebben az ezernyi drágaságban; még csak nem is õrzi senki!
Egyszerre csak megszólalt egy hang valahonnét:
- Ez a palota mindenestül a tiéd, királyleány. Fürödjél meg, ha akarsz, vagy feküdj le ezüstpárnás nyoszolyádra, míg az ünnepi ebéd elkészül és mi, szolgálóid, ragyogó ruhába öltöztetünk. Csak parancsolj, mi engedelmeskedünk.
Most bezzeg elmúlt Pszíhe félelme. Nagy vígan megfürdött, aztán lefeküdt aludni. Mikor kinyitotta a szemét, mindenféle drága étellel-itallal megrakott asztalt látott maga elõtt. Most sem látott senkit, csak hangját hallotta a szolgálóinak, s mikor az ebéd végeztével, visszadõlt a párnáira, láthatatlan kezek láthatatlan lanton játszani kezdték legkedvesebb dalait.
Igy röppentek el egymásután az órák naplementéig. Ekkor egyszerre aranyszövésû fátylat borított valaki a fejére, s egy eddig még nem hallott hang így szólt hozzá:
- Mártsad a kezedet ebbe a szentelt vízbe.
Pszíhe engedelmeskedett. Mikor az ujjai a medencébe értek, úgy tetszett neki, hogy valaki másnak az ujja láthatatlanul hozzáért az övéhez.
- Törd ketté ezt a kalácsot és edd meg a felét, - szólott ismét a hang. Pszíhe ezt is megtette; s amíg evett, a kalács másik fele is fogyni kezdett falatonkint, mintha azt is ette volna valaki.
- Most már feleségem vagy, Pszíhe, - suttogta lágyan az a hang - de jól ügyelj arra, amit mondandó vagyok, mert különben nagy szerencsétlenséget zúdítasz magadra s nekem el kell hagynom téged. Tudom, hogy a nénéid hamarosan meg fognak keresni, mert azt hiszik, hogy szeretnek téged, pedig az õ szeretetük csak olyan szeretet, amely igen könnyen válik gyûlöletté. Most még a szüleiddel együtt otthon siratják szomorú sorsodat, de néhány nap mulva kimennek a sziklára, hogy megtudják, hogyan pusztultál el. Meglehet, hogy eljutnak ebbe az elvarázsolt palotába is, de ha kedves neked a boldogságod s az életed, ne felelj a kérdéseikre és ne emeld rájuk a szemedet!
Pszíhe megígérte, hogy teljesíti láthatatlan férje parancsát. Édes boldogságban mult el egyik hét a másik után. De egy reggel Pszíhe mégis úgy érezte, hogy nagyon egyedül van és sírni kezdett, amért sohasem láthatja többé a nénjeit, de még csak tudtukra sem adhatja, hogy él. Egész nap sírva üldögélt a palotájában, s mikor leszállt az este és meghallotta férje hangját, kitárta a karját és zokogva ölelte meg.
- Mi bajod van, édes feleségem? - kérdezte a férje és Pszíhe érezte, hogy gyöngéd ujjak simogatják a haját.
Ekkor elpanaszolta minden bánatát. Hogy lehetne boldog, még ezen a gyönyörû helyen is, mikor a nénjei még most is siratják? Ha csak egyszer láthatná õket és megmondhatná nekik, hogy él, nem kivánna soha ennél többet. De ha ezt sem teheti meg - akkor bizony kár, hogy a szörnyeteg fel nem falta!
Csendesség támadt, mikor Pszíhe elmondta a panaszát. Aztán kisvártatva megszólalt a férje, de mintha változott volna valamit a hangja.
- Nem bánom, teljesedjék a kívánságod, - mondotta - ámbár nagyon félek, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Üzenj hát a testvéreidnek, hívasd ide õket és adj nekik a palota kincseibõl, amit akarsz. Ámde újra kérlek: egy árva szót se felelj a kérdéseikre, mert akkor örökre el kell szakadnunk egymástól.
- Soha, soha! - kiáltotta Pszíhe és megölelte láthatatlan férjét. - Akárki, akármi légy, nem cserélnélek el még Ámor istenért sem. Nem felelek semmit a nénéimnek. Csak arra kérlek, küldd el Zefírt, a szolgádat, hogy hozza ide õket úgy, amint engem idehozott.
Másnap reggel Zefír megtalálta Pszíhe nénjeit azon a kõszálon, ahová a királyleányt kitették volt. A két asszony haját tépte, mellét verte bánatában.
- Pszíhe, Pszíhe! - kiáltották sírva, s a visszhang ismételte: Pszíhe, Pszíhe, de más nem válaszolt a szavukra. Hanem egyszerre csak azt érezték, hogy a szellõ lágyan fölemeli õket s a levegõben libegve eljutottak az aranypalota kapujához, ahol Pszíhe várt rájuk.
- Pszíhe, Pszíhe! - kiáltották újra, de most már örömükben, csudálkozásukban. Aztán egy darabig megfeledkeztek mindenrõl a világon. Pszíhe kérdezgette õket, hogy van az édesapjuk, hogyan teltek a napjaik, mióta távol van tõlük; elképzelte, hogy megörülnek majd, mikor megtudják, mennyire más lett a sorsa, mint a jövendölés mondotta.
Mikor mindent elmondtak a nénjei, amire kiváncsi volt, behívta õket a palotájába, megmutogatott nekik mindent; a láthatatlan cselédségnek megparancsolta, hogy illatos fürdõket, gazdag lakomát készítsenek a vendégei számára.
...
|
|
|
