 |
| |
BENEDEK ELEK
Title:Ali herceg
Subject:FICTION
Benedek Elek: Ali herceg
(Arab mese)
Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy fia. Mikor ez a fiú megszületett, a király egy üvegpalotát építtetett s a gyermeket a dajkájával együtt abba a palotába költöztette. Nem volt szabad a palotába belépni senkinek; sem férfinak, sem asszonynak. Azt akarta a király, hogy a fia, míg nagy legénnyé nem serdül, ne lásson semmiféle emberi lelket a dajkáján kívül.
Már 5-6 esztendõs volt a gyermek, s a kenyeret mindég karéja nélkül ette, a húst meg csont nélkül. Egyszer azonban a dajka megvétette a dolgot, s a kenyeret karéjával, a húst pedig csontjával adta.
- Mi ez? - kérdezte a fiú.
- Ez kenyérkaréj, ez meg csont, - felelte az asszony. - Igy csak igazán tápláló a kenyér: a karéjával! A hús is csak így igazán tápláló: a csontjával!
A gyermek megette a kenyér karéját, a csontról lerágta a húst s igen ízlett neki. Akkor aztán mit gondolt, mit nem: mikor a csontról lerágta a húst, nekilódította a csontot az üvegfalnak s egy nagy táblát kitört. Odaszaladt a kitört ablakhoz, azon kihajolt s lenézett az utcára. Hát mit látott, Istenem?! Az utcán rengeteg sok ember járt fel s alá: férfiak, asszonyok.
- Hát ezek kik s mik? - kérdezte a fiú.
- Ezek emberek, mint mi, - felelte a dajka.
A fiú elhallgatott, aztán csak annyit mondott a dajkának:
- Hagyj magamra!
Azzal lefeküdött az ágyába s három napig fel sem kelt. Nem is ivott, nem is evett: hiába kínálta a dajkája. A dajka szörnyen megijedt. Szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy mi történt. Jött a királyné nagy megijedve s kérdezte a fiát:
- Édes fiam, mi bajod? Miért nem eszel? Hivassak orvost talán?
- Nem, nem, édesanyám, ne hivasson orvost! Hivassa az apámat!
Elhívták a királyt. Kérdezte az is:
- Mi bajod van, édes fiam?
Mondotta a fiú:
- Apám! Fiú vagyok én, vagy leány?
- Mit jelent ez a kérdés? - kérdezte a király.
- Azt jelenti, hogy láttam az utcán embereket járni fel s alá; férfiakat s asszonyokat. Elgondoltam: mi lehet az oka annak, hogy nékem nem szabad lemenni az utcára. Hogy én nem járhatok ott, ahol a többi fiú. Nem leszek én addig jobban, apám, amíg ki nem eresztesz az utcára.
- Jól van, fiam, hiszen kimehetsz! Eddig csak azért nem akartalak kiereszteni, mert attól féltem, hogy vagy téged megbánt valaki, vagy te megbántasz valakit.
- Miért bántanék én meg mást s miért bántana meg más engem? - mondotta a fiú.
Jól van, a király megengedte, hogy a fiú lemenjen az utcára. Lement egyedül, egymagában. Sétált fel s alá az utcán, egész nap. Aztán lement másnap is. Sétált mindenfelé a városban: nem történt semmi baja. Harmadik nap észrevette, hogy istálló is van a palota mögött. Odament. Az istálló elõtt állottak a lovászok. Mind szaladtak elébe; kezet csókoltak neki. Aztán bement az istállóba. Látta, hogy ott szebbnél szebb lovak vannak.
- Vezessetek ki egyet s nyergeljétek fel! - parancsolta a lovászoknak.
Kivezették a legszebb paripát, felnyergelték s a fiú felpattant a paripára. De egy lovász is vele ment. Két nap egymásután a lovász kísérte a királyfit, de a harmadik nap megtiltotta.
- Többé ne jõjj velem! Ezután magam akarok lovagolni!
Harmadik nap csakugyan maga lovagolt ki a királyfi. De amint vágtatott az utcán, nem törõdött a járó-kelõ emberekkel, nem kiáltotta senkinek elõre: »Álljatok félre!« s csakúgy lökdöste félre az embereket. Egy öregasszonyt elgázolt, egy embernek meg a csontja törött el. Nagy volt emiatt a felháborodás az egész városban.
- Micsoda királyfi! - mondották az emberek. - Lovagol nagy bolondul a városban! Nem törõdik velünk! Nem kiáltja jóelõre, hogy álljunk félre! Hány embert tett már szerencsétlenné!
Egyszer aztán, amikor éppen javában panaszkodtak az emberek az utcán, arra ment az az öregasszony, akit a királyfi elgázolt.
- Mit beszéltek ti a királyfiról? - kérdezte az öregasszony. - No, megálljatok csak! Megyek a királyhoz s bepanaszollak titeket! Tudom, hogy a király a fejeteket véteti!
Csakúgy lökdöste félre az embereket.
Megijedtek az emberek s mondták az öregasszonynak:
- Hiszen mi nem is beszéltünk a királyfiról!
- Hallottam én! - mondotta az öregasszony.
De mit gondolt, mit nem, azt mondta az embereknek:
- No, jó, ne féljetek! Nem panaszollak be a királynak, hogyha adtok nekem pénzt, elegendõt. De még egyebet is teszek ám. Megmutatom, hogy a királyfi elmegy a városból, s rövid idõ alatt senkit se gázol el.
Az emberek megörültek, összegyûjtöttek vagy 10.000 piasztert az öregasszonynak s ez másnap szépen kiállott az utca közepére, éppen oda, ahol a királyfi lovagolni szokott, s bár a királyfi jó messzirõl kiáltotta: - Állj félre, öregasszony! - nem állott félre. Bezzeg, hogy a királyfi elgázolta. Hej, kiabált az öregasszony, de hogy kiabált s miket kiabált! Azt kiabálta Ali herceg után:
- Igazi szép királyfi vagy! De ugyan mitõl vagy olyan büszke? Talán bizony elhoztad már Szinetdurt hét tengeren túlról, saskeselyûk hátán?!
Többet nem mondott az öregasszony, s csendesen félreódalgott. A királyfi pedig hazament s ahogy hazament, lefeküdött az ágyába. Betege lett annak a mondásnak, amit az öregasszonytól hallott. Tépelõdött rajta, hogy vajon mi lehet az értelme annak a beszédnek? A dajka nagy ijedten szaladt a királynéhoz, jelentette, hogy a királyfi nehéz beteg. Jött a királyné, kérdezte:
- Mi bajod van, édes fiam? Hivassak talán orvosokat?
- Ne hivass nekem orvosokat, édesanyám; hanem hivassátok ide, amennyi öregasszony van a városban, mind!
Egyszeribe kihirdették a városban, hogy ahány öregasszony, mind jõjjön föl az üvegpalotába. Jöttek is az öregasszonyok, szörnyû ijedten, hogy mi lesz velük, mit akarnak tõlük? Sorba állottak a királyfi elé. Az megnézte õket, jól megnézte egyenként; de nem volt közöttük az az öregasszony, akitõl azt a különös beszédet hallotta.
- Nincs itt, akit én keresek! - mondotta szomorúan a királyfi.
- Még van egy igen öreg asszony, - mondották az udvarbéliek - de az olyan öreg, hogy gyalogszerrel nem tud idejönni.
- Küldjétek hát hintót érette! - parancsolta a királyfi.
Egyszeribe befogattak, elküldöttek az öregasszonyért, hozták is azonnal. A királyfi igen kegyesen fogadta az öregasszonyt; leültette, még meg is vendégelte s kérdezte tõle nyájasan:
- Mondd meg nekem, mi az értelme a te beszédednek, amit tegnap hallottam tõled? Ki az a Szinetdur?
- Hej, édes fiam, messze, erõs messze földön lakik Szinetdur. Ott csupa emberevõk s szörnyetegek laknak. Hét tengeren túl van az az ország s oda másként nem jutsz el, csak saskeselyû hátán.
- Jól van! - mondotta a királyfi s egy jó csomó pénzt adott az öregasszonynak. Akkor aztán mondotta az anyjának:
- Édesanyám, nekem el kell utaznom!
- Hová, édes fiam?
- Hét tengeren túl, ahol Szinetdur lakik.
- Óh, édes fiam, drága fiam, aki neked Szinetdurról beszélt, az rosszat forral ellened! Maradj itthon, édes fiam!
- Nem, nem, hiába, édesanyám, nekem el kell mennem! Nem lesz addig nyugalmam!
A királyné szörnyen megijedt, üzent az urának, jõjjön. Jött a király azonnal, kérdezte:
- Mi baj?
Mondotta a fiú:
- Apám, édesapám, nekem el kell utaznom!
- Jól van, fiam! - mondotta a király. - Ha csakugyan nincsen maradásod, nincsen itt nyugalmad: menj el, utazz el! De ne menj egyedül!
Egyszeribe hivatta a vezírt, aki rokona volt a királynak. Ennek is volt egyetlenegy fia. Mondotta a vezírnek a király:
- Ali el akar utazni hét tengeren túl. Menjen vele a te fiad is! Eredj, készüljön azonnal! Induljanak!
Ment a vezír, mondotta a fiának, hogy mi történt, hogy el kell utaznia a királyfival.
- Jól van, apám, - mondotta a fiú, akinek Mohammed volt a neve - elmegyek.
Nagyhirtelen felkészültek, elévezették a legpompásabb paripákat, felnyergelték; arannyal-ezüsttel bõven ellátták a fiúkat, aztán elbúcsúztak s egy szempillantás mulva elvágtattak a városból. Már vagy tizenkét napja ment a két fiú, akkor aztán egy keresztúthoz értek. Azon a keresztúton állott egy oszlop, s azon az oszlopon ez volt felírva:
»Jót talál, ki jobbra tér,
Balra térõt sok baj ér.«
Ali leszállott a lováról s mondotta Mohammednek:
- Szállj le te is! Pihenjünk meg itt!
Leszállottak, ettek, ittak, akkor aztán megszólalt Mohammed s mondotta Alinak:
- Testvér! Úgy látszik, hogy nekünk itt el kell válnunk.
- Hát aztán melyik térjen jobbra, s melyik balra? - kérdezte Ali.
- Azt majd megmutatja a sors. Húzzunk sorsot!
Sorsot húztak s úgy jött ki, hogy Ali megy jobbra, Mohammed pedig balra. Azzal felültek a lóra, Ali csakugyan elment jobbra, Mohammed pedig balra.
Mikor Mohammed már vagy tizenöt napot utazott, egy városba érkezett. Ott a városban elszállásolta lovát, õ maga pedig beült egy vendégfogadóba, ahol összebarátkozott boldoggal, boldogtalannal: ettek, ittak, mulattak éjjel-nappal. De hát, ha mindig csak vesznek a hegybõl s nem tesznek hozzá, elfogy ám az! Elfogyott ám a Mohammed pénze is. Mikor a pénze elfogyott, eladta a lovát. Mikor annak az ára elfogyott, eladta a nyerget, el a kantárt; aztán sorra került a ruhája, nem maradt egyéb Mohammednek, csak éppen egy kötény. Kikerült az utcára. Napokon át egy befaló falás nem sok, annyit sem evett. Úgy tengõdött-lengõdött a városban, járt fel s alá az utcákon. Egyszer aztán leült egy pék boltja elõtt. Ott ült egész nap. Nézte az embereket, amint jönnek-mennek. A péknek föltûnt, hogy egy szegény legény állandóan ott ül az ajtaja elõtt, kiment az utcára s kérdezte:
- Hát te miféle ember vagy?
- Idegen ember vagyok. Nincs senkim, nincs semmim.
- Akarsz dolgozni? Akkor gyere hozzám, állj szolgálatba; adok én neked dolgot is, adok kenyeret is.
Mit volt mit tenni: Mohammed beállott szolgálatba. Söpörte a boltot, hordozta a süteményeket a városban, úgy tengõdött sokáig.
Hanem most gyerünk, lássuk, mi történt Alival?
Ali jobbra fordult s tíz ...
|
|
|
