 |
| |
BENEDEK ELEK
Title:Szóló szõlõ, mosolygó alma, csengõ barack
Subject:FICTION
Benedek Elek: SZÓLÓ SZÕLÕ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGÕ BARACK
Volt egyszer egy király s annak három szép leánya. Ez a király egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a vásárról?
Azt mondta a legidõsebb:
- Hozzon nekem, édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középsõ:
- Nekem pedig ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak? - kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem, édesapám - felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló szõlõt, mosolygó almát és csengõ barackot.
- Hm - csóválgatta fejét a király -, még ezt sem hallottam, de ha van ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.
Elment a király a vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a legidõsebb leányának, ezüstöt a középsõnek, de szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a király, hogy éppen a legkedvesebb leányának nem teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az országban, hogy akinek van szóló szõlõje, mosolygó almája, csengõ barackja, csak hozza az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy holtig úr lesz abból."
Ahogy ezt éppen így elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy megragad a sárban, hogy a paripák meg sem tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett, pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy állottak egy helyben, mintha odacövekelték volna.
Mérgelõdött a király, de nagyon. Hogy is ne mérgelõdött volna, mikor a paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a csillagot az égbõl, s most ezt a könnyû hintót sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért küldött a faluba, s szaladt is a falu népe lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.
De bizony hiába csõdült össze a falu, meg sem tudták mozdítani a hintót.
Egyszerre csak, amint ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s mondja a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, add nekem a legkisebbik leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak lovastul, hintóstul, mindenestül.
Szeme-szája elállt a királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem, azt mondta a disznónak:
- Jól van, hadd lám, mit tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik leányomat.
A disznónak sem kellett több, az orrát bedugta a kerékfentõk közé, egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a királyt.
Ahogy hazaért, elõszedte az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két idõsebb leányának. A legkisebbik leánynak azt mondta nagy búsan:
- Látod, látod, leányom, mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot nem találtam az egész vásárban.
De még jó kereken ki sem mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s hát látja, hogy az csakugyan az a disznó, amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a beste állatja még taligát is hozott magával, bizonyosan abban akarja elvinni az õ legkedvesebb leányát.
Az ám, fel is röfögött az ablakba mindjárt:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf, röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
"Megállj - gondolta magában a király -, majd küldök én neked leányt."
Nagy hirtelen felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem volt ez olyan feje lágyára esett disznó!
Felröfög a királynak:
- Röf, röf, röf, felséges királyom, ez nem a te leányod.
Hej, még csak most bánta meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot csinált, s még kezet is adott egy koszos disznónak.
Hát még a kicsi királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott, hogy zengett belé a palota, s azt mondta, inkább szörnyû halált hal, semhogy disznónak legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a király azt mondta keserves könnyhullatások közt:
- Már hiába, édes leányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben megint gondolt egyet a király, felöltöztette a leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a disznónak.
No hiszen, ezt ugyan rosszul gondolta!
A disznó, mikor meglátta a királykisasszonyt, majd kiugrott a bõrébõl nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!
Sírt a királykisasszony keservesen, de a disznó csak röfögött:
- Röf, röf, röf, ne sírj, királykisasszony, mindjárt otthon leszünk.
De még csak akkor vette elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor a disznó megállott egy ól elõtt, abba bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
- Röf, röf, röf, ez az én házam, királykisasszony!
Aztán megkínálta kukoricával:
- Röf, röf, röf, egyél, királykisasszony!
A királykisasszony csak sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem nyomta.
- Röf, röf, röf - mondta a disznó -, csak aludjál, királykisasszony, holnap a bánatod örömre változik.
Aludt, aludt a királykisasszony, s másnap délig fel sem ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol, palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol, most selyem derékaljon fekszik. S ahogy kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:
- Mit parancsol, felséges kisasszony?
Egyszeribe hoztak neki szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak ezüsttõl, aranytól, gyémánttól, s felöltöztették módisan. Aztán bevezették a szomszéd szobába.
Hát ott ül a terített asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.
S mondja neki a dali szép ifjú:
- Ülj le ide bátran, szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem vetsz engem.
- Hát te ki vagy s mi vagy? - kérdezte a leány.
Azt mondja az ifjú:
- Majd elmondom neked, szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.
Szépen a karjára vette a királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát, amint lemennek, elejébe hajlik egy kis szõlõtõke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló szõlõ - mondja az ifjú.
Mentek tovább, s hát egy almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a pici piros almák.
- Látod itt van a mosolygó alma - mondja az ifjú.
Továbbmentek, s csak megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen?
- Nézd - mondja az ifjú -, ott az a barackfa. Csengõ barack terem rajta!
Hej, megörült a királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e, nevessen-e nagy örömében.
- Látod - fordult hozzá az ifjú -, van az én kertemben szóló szõlõ, mosolygó alma, csengõ barack, amit te kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?
Nem kérdette másodszor a királykisasszony, nyakába borult a szép ifjúnak, s azt mondta:
- Itt maradok biz én, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tõled.
Az ifjú aztán elbeszélte neki, hogy õ királyfi volt, de egy gonosz tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad egy leány, aki szóló szõlõt, mosolygó almát s csengõ barackot kíván.
Még aznap hírül adták a királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
...
|
|
|
