| |
ILLYÉS GYULA
Title:Lúdas Matyi
This text will be replaced
Subject:FICTION
Illyés Gyula
Lúdas Matyi
Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.
- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy õrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.
A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény:
- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.
De az anyja:
- Hova hajtanád? Majd elkelnek azok itthon is.
De a legény csak felcihelõdött, hogy õ elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.
Odaért a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tõle:
- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?
- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.
- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, a földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?
- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!
Döbrögi úr mögött ott volt két katona. Rájuk parancsolt:
- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.
Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tõle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára.
Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresrõl:
- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!
Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:
- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!
Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.
Eltelt néhány esztendõ, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülõföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.
Döbrögi úr meglátja, hogy valami külsõ országi ácsmester van az õ házánál. Kimegy, s kérdezi tõle, hogy kicsoda, micsoda is õ.
Azt mondja Matyi:
- Külsõ országi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.
Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt; megkérdezte:
- Jó lesz ez az épületfa?
Azt mondja az ácsmester:
- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.
Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:
- Van nekem egy erdõm; szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!
Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdõbe. Õ maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.
Mennek ki az erdõbe. Haladnak a sûrûben. Bemennek oda, ahol a legsûrûbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti õket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.
S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahova a favágásnak még a hangja se hallik. Talál itt is egy alkalmasnak tetszõ fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:
- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.
Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebébõl a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezõn meregette és forgatta a szemét:
- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a lúdas! Az is leszek most már mindig, Lúdas Matyi! Akinek az úr erõszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!
Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül õket a száz fejszés ember; hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdõt.
Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek a döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensõn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:
- Nem ács volt az! Hanem a gazember Lúdas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Õ meg azt mondta, hogy még kétszer eljön és megver!
Hazavitték Döbrögi urat, lepedõben; majdhogy végleg meg nem kukult az ijedségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenfelé doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egypár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog.
Gondolt egyet. Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsõ országi doktor. Kérdi a fogadóstól:
- Mi újság másképp ebben a városban?
Azt mondja a fogadós:
- Nincs egyéb, hacsak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztõen nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.
Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:
- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!
Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy itt van egy külsõ országi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!
Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az okulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:
- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?
Az orvos nagyvártatva válaszol:
- Ha lehet, meggyógyítom.
Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Lúdas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdõnek való vizet melegíttetett. Aztán minden cselédet elküldött az erdõre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Lúdas Matyi. Mikor a háznál levõk mind eltakarodtak, Matyi elõvett egy jó erõs botot, s odaállt az úrhoz.
- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.
- Nem vagyok én doktor, hanem Lúdas Matyi! - mondta Matyi. Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind elõszedte, és elvette belõle a ludak árát.
Aztán azt mondta:
- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!
A veréstõl Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerekkel, de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezõsködtek:
- Nem volt az doktor! Hanem Lúdas Matyi!
No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettõl fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Lúdas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.
Egyszer megint vásár esett abban a városban. Lúdas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedõnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt õ is a többi gazda közé, árulta a lovát. Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelõdött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az õ lova a legjobb futó ló a környéken.
Lúdas Matyi odalép, S azt mondja annak az embernek:
- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.
Az ember ráállt, azt mondja:
- Megteszem.
- No hát - mondja Lúdas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: "Én vagyok Lúdas Matyi!" Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.
Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a vásár végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltotta magát:
- Én vagyok Lúdas Matyi!
De aztán jól megcsapkodta a lovát.
Hamar mondja erre Döbrögi úr:
- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek mind!
A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.
Lúdas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:
- Nem az volt a Lúdas Matyi! Hanem én vagyok az!
Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Lúdas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebébõl, S megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.
Azzal Matyi eltûnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.
...
|
|
