| |
Grimm testvérek
Title:A csodálatos hegedûs
This text will be replaced
Subject:FICTION
Grimm testvérek
A CSODÁLATOS HEGEDÛS
Volt egyszer réges-régen egy csodálatos hegedûs. Szerte bolyongott a világon, és mindig egyes-egyedül járt. Hol erre gondolt, hol meg arra; vagy a felhõk játékát nézte az égen, vagy a napsugarak táncát a folyó tükrén; sosem unatkozott mindig volt látnivalója.
Vándorlása során egyszer egy rengeteg nagy erdõbe tévedt. Ki tudja, mióta bolyongott már magányosan a fák közt. A levelek közt csak nagy néha kéklett át az ég, a lomb olyan sûrû volt, hogy csak ritkán tûzött át rajta a napsugár. A hegedûsnek ide-oda kószáltak a gondolatai, hanem aztán végül mégiscsak elunta magát.
"Ideje, hogy pajtást kerítsek magamnak" - mondta. Fogta a hegedûjét, húzott egyet-kettõt a vonóval, s a húrokról egyszeriben olyan szép, csengõ dallam szállt a magasba, hogy nincs az a fülemüle, amelyik gyönyörûségesebben tudna énekelni. A hang csapongva szárnyalt a rengetegben; édesen, ezüstösen szólt, majd epekedve, majd pedig vidáman.
Egyszer csak megrebbent a bozót; egy farkas ügetett elõ a sûrûbõl.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - gondolta magában a hegedûs.
A farkas odament hozzá, és megszólította:
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tõled.
- Ha csak ez a kívánságod! - felelte a hegedûs. - Ha szót fogadsz, egykettõre ellesheted a titkát. De figyelmeztetlek rá: amit mondok neked, azt azonnal meg kell tenned, különben semmire sem mégy!
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam! - fogadkozott a farkas, és a hegedûs nyomába szegõdött.
Mentek, mendegéltek, és a farkas már alig várta, hogy megkezdõdjék a zenetanítás. A hegedûs azonban ügyet sem vetett rá, amíg egy terebélyes tölgyfához nem értek; akkor hirtelen visszafordult hozzá:
- Látod azt a repedést ennek a tölgynek a törzsén, farkas koma?
- Látom.
- No, ha meg akarsz tanulni hegedülni, dugd a két elülsõ lábodat a résbe!
A farkas egy kicsit furcsállotta ugyan a dolgot, de nem mert ellenkezni, nehogy füstbe menjen a hegedûtanulás terve. Felágaskodott, és beledugta a két mancsát a repedésbe. A hegedûs fölkapott a földrõl egy követ, s úgy beékelte vele az ordas lábát, hogy az moccanni sem tudott többé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta neki a hegedûs, és faképnél hagyta.
Ment egy darabig, de megint csak nagyon egyedül érezte magát; azt gondolta:
"Nem jól van ez így; pajtást kell kerítenem magamnak."
Álla alá szorította a hangszerét, és elkezdett hegedülni. Soha senki nem hallott még olyan gyönyörû muzsikát. Talán egy perc sem telt belé, elõ is jött rá a fák közül egy róka.
"Igazán nem ilyen pajtás után kívánkoztam!" - mondta magában a hegedûs, és kedvetlenül leengedte a vonóját. A róka azonban odaóvakodott hozzá, félrefordította kissé a fejét, és esengve bámult rá a vörös képével.
- De szépen húzod, kedves mester! Szívesen eltanulnám tõled.
- Ha csak ez a kívánságod! De elõre figyelmeztetlek rá: szót kell fogadnod, s amit mondok, azonnal meg kell tenned, különben semmire nem mégy!
A róka elvigyorodott örömében.
- Meglátod, nem lesz engedelmesebb tanítványod nálam - ígérte.
Elindultak, elöl a hegedûs, nyomában a róka. Mentek, mendegéltek, míg egy gyalogösvényhez nem értek. Kétoldalt nyurga mogyorósövény szegélyezte az utat. A hegedûs jobbról is, balról is földig hajtott egy-egy cserjét, s rájuk lépett, egyik lábával az egyikre, másikkal a másikra.
- No, róka koma, kezdõdik a lecke - mondta a hegedûs. - Add csak ide a bal mancsodat!
A róka már nyújtotta is készségesen; hogyne nyújtotta volna: elõre örült neki, hamarosan milyen nagy mûvész lesz belõle, mennyi jércét tud majd terítékre csalni a muzsikájával!
A hegedûs hozzákötötte róka koma bal lábát a bal oldali bokorhoz.
- Most add ide a jobbikat! - mondta.
Adta a róka azt is, igaz ugyan, hogy már egy kicsit kevésbé szívesen, a hegedûs pedig odakötözte a jobb oldali mogyorófa legerõsebb vesszejéhez. Megvizsgálta, elég szorosak-e a csomók, aztán elengedte a két bokrot. Az ágak suhogva csapódtak a magasba, és felrántották a rókát: ott lebegett, ott rugdalódzott ég és föld közt kifeszítve.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedûs, és otthagyta.
Ment megint egy darabig, de mintha nagy súllyal nehezedett volna a szívére a magányosság.
"Hiába - gondolta -, pajtást kell kerítenem magamnak."
És megint elkezdett hegedülni. Abban a pillanatban, hogy az erdõ némaságába belecsendült a zene, elõugrott a csalitból egy nyúl.
"Nézd csak, egy nyuszi! - mondta a hegedûs. - Ilyen pajtást sem kívántam!"
A tapsifüles odaügetett elé.
- De szépen húzod, kedves mester! - szólt. - Szívesen eltanulnám tõled.
- Nem olyan ördöngös mesterség - felelte a hegedûs -, szófogadás dolga az egész. Mindent meg kell tenned, amit mondok neked, akkor viszed valamire.
- Meglátod, nem lesz nálam engedelmesebb tanítványod - bólogatott a nyúl, és a nyomába szegõdött.
Csakhamar kiértek egy tisztásra; sudár nyárfa állt a közepén. A hegedûs jó hosszú pányvát vett elõ a zsebébõl, egyik végét a nyúl nyakába hurkolta, a másikat a fa tövére kötötte.
- Kezdõdik a lecke, nyulacska - mondta -, lássuk, mit tudsz! Elõször is szaladd körül hússzor ezt a nyárfát.
A nyúl boldogan loholni kezdett a fa körül; örült neki, hogy ilyen könnyû dolog a hegedûtanulás. Körülfutotta hússzor a fát, hanem a pányva is rátekeredett hússzor a fa derekára. A szerencsétlen flótás fogva maradt; hiába húzta, hiába ráncigálta a kötelet, csak a nyaka fájdult belé.
- Most aztán várj itt szépen, amíg visszajövök érted - mondta a hegedûs, és ment tovább az erdõben.
Közben a pórul járt farkas addig kapálódzott, addig rágta-marta a követ, míg végül is kirántotta a mancsát, és nagy nehezen kiszabadult a résbõl.
Dühtõl tajtékozva vetette magát a hegedûs után; megfogadta magában, hogy ha utoléri, irgalmatlanul széttépi.
A róka még mindig ott rúgkapált a gyalogösvény fölött. Meglátta a farkast, elkezdett torkaszakadtából ordítani:
- Farkas testvér, gyere, segíts rajtam, rászedett a hegedûs!
A farkas lehajlította a bokrokat, elrágta a kötelet, és megszabadította a rókát. Most már ketten loholtak a hegedûs után. Ahogy a nyomát szimatolva ügettek, ráakadtak a kikötött nyúlra.
- Hát teveled mi történt? - kérdezte a farkas.
- Jaj, farkas gazda, könyörgök, szabadíts meg, rászedett a hegedûs! - siránkozott a nyúl.
Most az egyszer sem a farkasnak, sem a rókának nem jutott eszébe, hogy nyúlpecsenyét egyék. Eloldozták az ijedt tapsifülest, és most már hármasban vetették magukat a közös ellenség után.
A hegedûs pedig, ahogy ment, mendegélt az erdõben, megint nagyon magányosnak érezte magát; megállt egy terebélyes bükkfa alatt, álla alá szorította a hangszerét, és muzsikálni kezdett. Soha még ilyen szép hangokat nem csalt elõ a húrokból a vonója; benne volt ebben a hegedûszóban a szíve minden szomorúsága.
Egy szegény favágó dolgozott nem messze az erdõben. Meghallotta a muzsikát; s abban a pillanatban, ahogy meghallotta, akár tetszett neki, akár nem, abba kellett hagynia a munkáját, és el kellett indulnia arrafelé, ahonnét a csodálatos zeneszó hívogatta. Vállára vette a fejszét, s ment, ment a fák és bokrok közt, hajlítgatta sorra az ágakat, hárítgatta maga elõl a vesszõket, alig várta, hogy odaérjen a hegedûshöz, és közvetlen közelbõl hallgathassa a muzsikálást.
A hegedûs, amint meglátta, nagyon megörült, s azt gondolta:
"Végre igazi jó pajtást találtam! Embert kerestem én, nem állatokat!"
Eddig is szépen játszott, de most örömében olyan kedvesen, olyan gyönyörûségesen zendített rá, hogy a szegény favágó csak hallgatta ámultan, mintha elvarázsolták volna.
"Sosem hittem volna, hogy ilyen tündéri zeneszó is lehet a földön!" - gondolta.
Éppen ekkor ért oda a farkas, a róka meg a nyúl. A favágó nyomban látta rajtuk, hogy valami rosszban törik a fejüket. Fölemelte villogó fejszéjét, s odaállt hatalmasan, elszántan a hegedûs elé, mintha azt mondaná:
- Vigyázzatok, mert aki hozzá mer nyúlni, annak velem gyûlik meg a baja!
Az állatoknak egyszeriben inukba szállt a bátorságuk, és hanyatt-homlok bemenekültek a sûrûbe.
A hegedûs pedig csak játszott, játszott, gyönyörködtette a szegény favágót varázslatos dallamaival.
Aztán búcsút intett neki, és eltûnt az erdõben.
...
|
|
