| |
ANDERSEN HANS CHRISTIAN
Title:SZOMBAT
This text will be replaced
Subject:FICTION
Hans Christian Andersen
SZOMBAT
- Mesélsz? - kérdezte a kis Hjalmar, amikor Ole Luköie lefektette.
- Ma este nem lesz rá idõnk - mondta Ole Luköie, és legszebbik esernyõjét feszítette ki a kisfiú fölött. - Nézd csak meg ezeket a kis kínaiakat!
A kifeszített esernyõ olyan volt, mint egy nagy kínai csésze, amelyre kék fákat, tornyos hidakat meg bólogató kis kínaiakat festettek.
- Holnapra szépen fel kell díszítenünk az egész világot - mondta Ole Luköie -, mert ünnep lesz, vasárnap. Felmegyek a toronyba megnézni, szépen kifényesítették-e a harangokat a templom tündérei, mert csak akkor szép zengõ a hangjuk. Kimegyek a megkérem a szelet, fújja le a port a füvekrõl és levelekrõl. Nehezebb munkám is lesz: le kell hoznom a csillagokat, fényesre dörzsölnöm valamennyit. Majd a kötényembe szedem õket, de elõbb megszámozom, a csillagokat is meg a helyüket is odafönn, mert csak úgy tudom mindegyiket visszatenni oda, ahova való. Ha nem ügyelek erre, akkor nem tudnak szilárdan megállni az égen, és csillaghullás lesz, egyik a másik után bukfencezik alá.
- Hallja, kérem, Luköie úr! - szólalt meg egy régi arckép, Hjalmar ágya fölött a falon. - Én Hjalmar dédapja vagyok; köszönöm, hogy annyi szép mesét mond a de kérem, ne zavarja meg a fejét! A csillagokat nem lehet leszedni az égrõl és kifényesíteni! Azok égitestek, akár a mi földünk, s éppen ez a nagyszerû bennük!
- Köszönöm, öreg dédapó! - mondta Ole Luköie. - Köszönöm! Te vagy a család legvénebbik feje, de én még is öregebb vagyok ám! Mondj mesét magad, ha az enyém nem tetszik!
Azzal hóna alá kapta az esernyõjét és elment.
- Már a véleményét se mondhatja meg az ember! - dohogott a régi kép. És Hjalmar felébredt.
...
|
|
