| |
ANDERSEN HANS CHRISTIAN
Title:KEDD
This text will be replaced
Subject:FICTION
Hans Christian Andersen
KEDD
Alighogy Hjalmar lefeküdt, Ole Luköie kicsiny varázsfecskendõjével megpermetezte a bútorokat, s azok egyszerre megszólaltak: mindegyik magáról beszélt.
A komód fölött aranykeretes, nagy festmény függött, tájképet ábrázolt; hatalmas, vén fák zöldelltek rajta, a fûben virágok hajladoztak, s az erdõt folyó szelte át, messzire kanyargott, öreg kastélyok alatt egyenesen a háborgó tenger felé tartott.
Ole Luköie ráhintett néhány varázscseppet a képre, s lám - a madarak víg énekbe kezdtek, a faágak lágyan suhogtak, fölöttük lassan vonultak a felhõk, árnyékuk átsuhant a tájon.
Akkor Ole Luköie fölemelte a kis Hjalmart egészen az keret széléig, lábát ráhelyezte a festett tájra, a magas fûbe, s már ott állt a kisfiú az erdõszélen, rásütött az ágak között átszûrõdõ napfény. Aztán leszaladt a folyóra, beleült a kis vitorlásba, amely ott ringatózott a part közelében; piros-fehérre festett kis csónak volt, rajta a vitorla úgy csillámlott, mint az ezüst, és hat hófehér hattyú húzta. A hattyúk nyakán aranyabroncs fejükön kékes fényû csillag tündökölt. Már röpítették is a csónakot az erdõn keresztül, ahol a fák rablókról és boszorkányokról, a virágok pedig bûbájos, parányi tündérekrõl mondtak meséket, s elsusogták, amit a pillangóktól hallottak. Arany- meg ezüstpikkelyû, csodálatos halak úsztak a csónak után; néha felcsapódtak a víz színére, megcsobbantva a folyó tükrét; a levegõben kicsi és nagy, piros és kék tollú madarak kettõs sorban vonultak a csónak után; táncoltak, és cserebogarak brummogtak körülötte. Valamennyi Hjalmart akarta követni, s mindegyik mesét mondott neki.
Ó, milyen csodálatos vitorlázás volt az! Hol sötét és sûrû volt az erdõ, hol meg úgy tündökölt, mint valami napsütötte virágoskert; a parton üveg- és márványpaloták magaslottak, erkélyeiken királykisasszonyok integettek; azok a kislányok voltak, akikkel Hjalmar játszani szokott. Karjukat nyújtogatták, cukormalac volt a kezükben, a legtakarosabb, amit csak árulnak a kalácssütõ asszonyok. Hjalmar, amikor elsiklott az erkély alatt, elkapta az egyik cukormalac lábát, a királykisasszony azonban erõsen fogta, s a malac kettétörött - Hjalmar kezében maradt a nagyobbik fele. Mindegyik palota elõtt kicsi királyfiak álltak õrséget; aranyveretû kardjukat magasra emelték, és mézeskalácshuszárokat meg ólomkatonákat hajigáltak Hjalmar csónakjába - igazi királyfiak voltak!
Erdõket, tereket, nagyvárosokat szelt át a folyó, amelyen a csónak siklott; elérkezett Hjalmar abba a városba is, ahol dajkája lakott. Nagyon szerette õt ez a kicsiny korában a karján ringatta; most nyájasan integetett feléje a partról, s egy dalocskát énekelt, amit maga költött Hjalmarnak:
De sokszor gondolok reád,
Hjalmar, te kedves lélek!
Simogatnám szép arcodat,
csókolva becéznélek.
Vigyáztam elsõ lépteid,
s el kellett tõled válnom . . .
jársz, kedves fiú,
az óvjon, áldjon!
A madarak vele énekeltek, a virágok lágyan hajladoztak szárukon, s az öreg fák lassan bólogattak, mintha nekik is mesét mondana Ole Luköie.
...
|
|
