| |
ANDERSEN HANS CHRISTIAN
Title:Hétfõ
This text will be replaced
Subject:FICTION
Hans Christian Andersen
HÉTFÕ
- Jól figyelj! - mondta Ole Luköie az elsõ este, amikor Hjalmart lefektette. - Most feldíszítem a szobádat!
A cserepekben nyíló virágok abban a szempillantásban hatalmas fákká növekedtek, hosszú ágai befutották a szoba falait és mennyezetét - olyan volt az egész szoba, mint egy pompásan zöldellõ lugas. Minden ágon virágok fakadtak, szebbek és illatosabbak, mint a rózsák, s az ízük - ha megkóstolta volna õket az ember - a ízénél is édesebb lett volna. Gyümölcsök is csüggtek az ágakon, ragyogtak, mint a színarany; édes kalácsok, tele mazsolával. Csodálatos látvány volt! Hanem egyszer csak szívszaggató jajgatás hangzott az asztalfiókból, ahol Hjalmar iskolakönyvei feküdtek.
- Hát ez mi? - kérdezte Ole Luköie. Odament az asztalhoz, és kihúzta a fiókot. A palatábla nyögött, jajgatott: a számtanfeladatban, amelyet Hjalmar ráírt, hibás volt egy szám, s a palatábla majd kettétörött bánatában. A úgy ficánkolt, rángatta zsinórját, mint egy kiskutya - segíteni akart a bajon, de nem tudott. Panaszos hallatszott Hjalmar irkájából is, rettenetes volt hallgatni. Az lapjain, a sorok elején, nagy betûk sorakoztak egymás alatt, egy kicsit jobbra dõlve, egészen a lap aljáig - ezek voltak a mintabetûk. Mellettük ugyanolyan betûk töltötték meg a sort - legalábbis aki írta, azt hitte, hogy ugyanolyanok. Azokat a betûket Hjalmar rajzolta - úgy dülöngéltek ott, mintha keresztülbuktak volna a vonalon, pedig rá kellett volna állniuk.
- Látjátok, így kell állnotok! - mutatta nekik az elsõ betû. - Így, egy kicsit oldalra dõlve, ilyen merész lendülettel!
- Ó, szívesen úgy - felelték Hjalmar de nem tudunk, hiszen alig állunk a lábunkon!
- Akkor hát csukamájolajat kell bevennetek! -. mondta nekik Ole Luköie. - Nem, nem! - kiabálták a betûk, s egyszerre olyan katonásan kihúzták magukat, hogy öröm volt nézni.
- Ma nem tudok mesélni - mondta Hjalmarnak Ole Luköie. - Rendre kell tanítanom ezeket a betûket. Egy-kettõ! Egy-kettõ! - vezényelte. És a betûk olyan délcegen sorakoztak az irkába, akár a minták, amelyekhez igazodniuk kellett. Hanem amikor Ole Luköie elment, és Hjalmar reggel megnézte az irkáját, éppen úgy düledeztek, tántorogtak a betûk, mint azelõtt.
...
|
|
