| |
ANONYMOUS
Title:János királyfi és Szélike
This text will be replaced
Subject:FICTION
János királyfi és Szélike
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak volt egy fia, úgy hívták, hogy János. Egyszer a király azt mondja Jánosnak:
- Eredj, fiam, hetedhét ország ellen világot látni, úgy aztán hamarább lesz belõled valami.
Útifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy szõrtarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, azzal elindult hetedhét ország ellen világot látni.
Amint megy, mendegél, egyszer elõtalál egy igen-igen hosszú, vékony embert.
- Adjon isten jó napot! - mondja a vékony ember.
- Adjon isten neked is! - fogadja a királyfi. - Ki vagy te? Micsoda mesterséged van?
- Én bizony Villámgyors vagyok, ha megindulok futni, olyan sebesen haladok, mint a villámlás.
- Az bizony szép volna - mondja János -, ha te olyan sebesen tudnál futni, mint ahogy mondod.
Hát éppen akkor ugrott ki egy gyönyörû szép szarvas az erdõbõl, amint ezt meglátta a királyfi, azt mondta Villámgyorsnak:
- Nohát, ha olyan futós vagy, ahol az a szarvas, fogd el!
Nem mondatja ezt Villámgyors kétszer magának, hanem felkapja hirtelen a gatyaszárat, utánarugaszkodik a szarvasnak, és akár hiszik kegyelmetek, akár nem, olyan igaz, mint az öklöm, bizonyítja a könyököm, ott voltam, ahol beszélték, hogy három lépéssel elérte a szarvast.
- Nem állnál mellém kenyeres pajtásnak? - mondja neki a királyfi.
- Dehogynem, nagyon örömest!
No, most már ketten mentek, mendegéltek. Útközben, amint egyrõl-másról locsogtak, fecsegtek, egy izmos, széles vállú emberre találtak.
- Adjon isten jó napot! - mondja a széles vállú ember.
- Adjon isten neked is! - fogadja a királyfi. - Ki vagy te, micsoda mesterséged van?
- Én bizony Hegyhordó vagyok, a hátamon akármilyen nagy hegyet könnyen elbírok.
- Ejnye, próbáljuk meg - mondja neki János királyfi -, az bizony szép, ha igaz.
Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte.
- Ez bizony szép, nem állnál hozzánk kenyeres pajtásnak?
- Dehogynem, nagyon örömest!
No, most már hárman mentek, mendegéltek; egy darab idõ múlva elõtaláltak egy igen nagy mellû embert.
- Adjon isten jó napot! - mondja a nagy mellû ember.
- Adjon isten neked is! - fogadja János királyfi. - Ki vagy te, micsoda mesterséged van?
- Én bizony Fúvó vagyok, s olyan erõsen tudok fújni, hogy egy fúvásomra a háztetõk mint a pelyhek szállnak a levegõben. A legnagyobb s legerõsebb fák közül két-háromszázat ki tudok fújni a földbõl csak egy szusszanásra.
- Lássuk hát, no - mondja neki János királyfi -, próbáld meg, amott néhány nagy cserfa, ha legény vagy, fúdd ki!
Akkor Fúvó oly erõvel kezdett fújni, hogy azt a néhány fát, melyet neki János királyfi mutatott, mint a pozdorját repítette ki a földbõl, azok úgy megkóvályogtak a levegõben, mint a gizgaz szokott a nagy forgószélben, melyben a boszorkány járja a táncot.
- Nem állnál hozzánk kenyeres pajtásnak?
- Dehogynem, igen örömest!
No, most már négyecskén baktattak; rövid idõ múlva elõtaláltak egy nyilas embert.
- Adjon isten jó napot! - köszön a nyilas ember.
- Adjon isten neked is! - fogadja a királyfi. - Ki vagy te, micsoda mesterséged van?
- Én bizony Jóltaláló vagyok, s olyan jól tudok célozni, hogy egy kõrõl lelövök egy borsószemet anélkül, hogy a kõhöz csak legkisebbet is hozzáérne a nyílvesszõm.
- Próbáljuk meg - mondja neki a királyfi -, vajon úgy áll-e, amint mondod?
Ekkor egy borsószemet rátettek egy kõre, hát úgy lelõtte róla, hogy a nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette, mint egy bolhavese.
- No, még ilyet nem láttam ám! - azt mondja a királyfi. - Nem állnál közénk kenyeres pajtásnak?
- Dehogynem, nagyon örömest!
No, most már öten voltak. Amint így mentek, mendegéltek, egyszer elõtaláltak egy kis terebély, zömök embert.
- Jó napot adjon isten! - köszön nekik a kis ember.
- Adjon isten neked is - fogadja János királyfi. - Ki vagy te, s micsoda mesterséged van?
- Engem Péternek hívnak. Én, ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, amit az emberek gondolnak és cselekszenek.
- Nem állnál hozzánk kenyeres pajtásnak? - kérdi tõle a királyfi.
- Dehogynem, nagyon örömest!
Így mentek aztán hatan hetedhét országon is túl, az üveghegyeken is túl, még azon is túl, ahol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, hát egyszer elértek Tündérországba. Volt ott egy igen-igen gazdag és hatalmaskirály, volt annak egy gyönyörûséges lánya, aki olyan rémítõ szép volt, hogy már a képíró (arcképfestõ) sem írhatott volna nálánál szebbet, s aki úgy repült, mint a szél, még a lába sem érte a földet.
Kihirdettette hát a király az egész országban, hogy aki az õ leányát futás közben elhagyja, annak adja feleségül, de aki nem bízik az inához, az meg se próbálja a futást, mert ha csak egy lépéssel is hátrább marad Szélikénél - mert hát így hívták a királykisasszonyt -, azt bizonyosan olyan helyre téteti, honnan a talpa se éri a földet (fölakasztják). Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak, de mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a táncot, úgy verték össze a bokájukat egytõl egyig, amint a szél fújta.
Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyeres pajtásnak is, nem tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz, hogy próbáljon szerencsét, s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát Villámgyors sebtiben a király elébe, s azt mondja neki:
- Király uram, én szeretnék párost futni a királykisasszonnyal.
- Jól van, fiam - mondja neki a király -, hát majd holnap reggel jókor gyere el.
Elmegy Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába; hát uramfia, annyi a tenger nép mindenfelé, akik azt nézni jöttek, hogy ki lesz már futósabb, Szélike-e vagy az a hosszú, dángó ember, mondom, annyi volt a tenger nép, hogy végét-hosszát nem látta a szem.
Elkezdtek hát futni, de Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta, és sokkal hamarább ért a tetthelyre.
Nagyon megszégyellte a királyleány, hogy ez az idegen ember túltett rajta, de mit volt mit tenni, már megesett, s megtörténtet pedig nincs az Istennek az a teremtése, aki meg nem történtté tegye.
- Jól van, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, látom, hogy te is tudsz valamit, de a lányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem, hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál. Hanem fussatok holnap még egyszer párost!
Villámgyors ezt se bánta, megnyugodott abban is. Már jól feljött másnap a ruhaszárító csillag, midõn elkezdték a futást. Annyi volt most is a nézõ, mint a csillag az égen. Minden módon mesterkedett Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors, és sokkal hamarább ért a kitûzött célhoz. A királyleány majd a föld alá bújt szégyenletében, de mit volt mit tenni, már megtörtént az egész.
- Na, fiam - mondja a király Villámgyorsnak -, fussatok holnap még egyszer párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszor válik meg, mint a cigány gyerekek birkózása.
No, jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig, hogy több kudarcot ne valljon, egy gyémántos kövû aranygyûrût küldött neki ajándékba, melynek az volt a tulajdonsága, hogy aki azt az ujjára húzta, nemhogy futni, de még csak lépni is alig tudott. Péter megtudta ezt a gonosz szándékot, de senkinek se mondta meg másnak, csak Jóltalálónak.
Másnap megint kiállottak Szélike és Villámgyors. Hát Villámgyors, mert éppen az ujján volt a gyûrû, még csak lépni is alig tudott. Ekkor Jóltaláló a nyilát hevenyében elõkapta, és a gyûrû fejét - mert abban volt a varázs - olyan szépen kilõtte, hogy még! Villámgyors három ugrással utolérte Szélikét, és jóval elõbb ért a célponthoz. A királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt-fúlt haragjában, majd a nyelvét rágta, hogy az a semmiházi utóvégre is túltett rajta.
A hat kenyeres pajtás bement most a király elébe, s azt mondták, hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat és ezüstöt adjon helyette, amennyit egyik pajtásuk elbír.
A királykisasszonynak pedig, amint meglátta János királyfit, mintha csak elvágták volna minden haragját, úgy megjuhádzott, olyan jó és szelíd lett, mint amilyen annak elõtte volt. Majd kilelte a szerelemhideg, mert szó, ami szó, János nem volt ám valami hamvába holt gyerek.
A király azonnal elõhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt felrakták Hegyhordó hátára, de még csak meg se kottyant neki. Elõhordatta hát a király minden drágaságát, késeit, tálait, kanalait, gyertyatartóit, egyszóval mindent, ami csak aranyból vagy ezüstbõl volt, és azokat is mind felrakták a többi arany fölébe, azzal a kenyeres pajtások mind a hatan hátat fordítottak a tündérkirály várának.
A tündérkirály csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott nem tudom, kiknek odaadta azt a temérdek sok kincset. Feltette hát magában, hogy utánuk küldi a lányát, mintha azok lopva vitték volna el magukkal, azután pedig egy regement katonát küld utánuk, hogy koncolják föl azt a hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonnyal együtt hozzák vissza. De hamarább felérte azt Szélike ésszel, mint az apja, mert mikorra ez kigondolta, már akkor õ hegyen-völgyön túl járt a hat emberrel együtt. Amint ezt megtudta a tündérkirály, borzasztó megharagudott, s rögtön utánuk indított egy regiment katonát; de Péter, amint egyszer fejét a földre hajtotta, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek utánuk, azt mondja hát a többieknek:
- No, pajtásaim, most aligha itt nem hagyjuk a fogunkat, mert a király egy regiment katonát küld utánunk azzal a parancsolattal, hogy minket, hatunkat aprítsanak össze, Szélikét meg a nyert kincset pedig vigyék vissza.
- De bákó (balga) vagy - mondja neki Fúvó -, hogy olyan hamar megijedsz. Az egész nem egyéb gyerekjátéknál. Üljetek csak le egy kicsit pihenni, mindjárt számot vetek én velük.
Hát akkor elkezdett egész erejébõl ...
|
|
