BENEDEK ELEK

Title:Ázem és a tündérkisasszony
Subject:FICTION Scarica il testo


Benedek ELek: Ázem és a tündérkisasszony

(Az Ezeregyéj-bõl)

Balzora városában lakott egy gyönyörû legény: Ázem volt a neve. Híres volt messze földön a szépségérõl, lelki jóságáról s ügyességérõl. Festõ volt, s a színeket olyan szépen keverni senki sem tudta, mint õ. Szegény volt mégis, mint a templom egere, alig volt mit ennie, s mégis az anyját is eltartotta abból a kevésbõl, ami magának sem volt elég.

Egyszer, mikor már jókor reggel ott dolgozgatott szokott munkája mellett az asztalnál, nyílik az ajtó, belép rajta egy aranyba-ezüstbe öltözött öreg ember s azt mondja neki: - Ejnye, fiam, hogy nem restelled ilyen ügyes és okos ember létedre ilyen munkával foglalkozni?

- Nem szégyenlem én az én becsületes munkámat, de sõt inkább büszke vagyok reá - felelte a fiú.

- Hátha tudnék valami módot arra, hogy igen-igen gazdag légy, eljönnél-e velem szerencsét próbálni?

- Nincsenek nekem olyan nagy vágyaim - szólt Ázem. - Legfõbb kívánságom csak az, hogy az anyámat kényelemben láthassam, én magam meg tanulhassak tovább.

- Fiam, - szólt az öreg ember ravaszul - Ugye, a te apád meghalt? Leszek én helyette apád, védelmezõd. Nagy tudományom van ám nekem. Akármilyen kõbõl drágakövet tudok csinálni, s ha akarod, egy perc alatt a királynál is gazdagabbá teszlek. Holnap kelj fel jó korán, majd idejövök s megmutatom, hogy mit tudok.

Azzal elbúcsúzott az öreg, s otthagyta Ázemet, aki nem tudta, hová legyen a csudálkozástól. Nem is volt türelme sokáig a munkára, lecsapta a ládákat, bezárta az ajtót s ment haza az édes anyjához, hogy mondja el neki is az örömhírt.

Mikor elmondta az anyjának, hogy mi mindent beszélt az öreg ember, azt mondta neki az öreg asszony: - Édes fiam, vigyázz, mert félek, hogy valami gonoszság van a jóság megett. Ismerem én már jól az emberi rosszlelkûséget. Hát nem vagy elég gazdag? Minek neked a pénz? Hiszen mindenünk megvan, amit csak a szívünk kíván.

Ázem megigérte, hogy vigyázni fog, de azért egész éjjel a gazdagságra s az öreg emberre gondolt, le sem húnyta a szemét. Amint a nap felkelt, felöltözött, s ment a dolgára. Az öreg ember sem váratott sokáig magára. Ázem alig szedte elõ a ládákból munkáját, már jött az öreg. A kezében egy kis csészét tartott, s kérte Ázemet, csináljon tüzet. Neki is fogott Ázem, s egy perc alatt lobogott a láng, az öreg pedig munkához látott. Megkérdezte Ázemet: - Van-e, fiam, valami ócska vas- vagy rézdarabod? mert szükségünk lesz rá.

Ázem keresgélni kezdett s talált is egy kis rézdarabot s odaadta az öregnek. Ez beletette a csészécskébe, amit magával hozott, aztán levette a turbánt a fejérõl, s annak bélésébõl kikeresett valami sárgaszínû port. A csészét rátette a tûzre, a port rászórta a rézre, s valami titkos szavakat mormogott magában, amit Ázem nem értett. Nemsokára levette a tûzrõl s odanyújtott Ázemnek a réz helyett egy éppen akkora tiszta aranydarabot. - Akár mindjárt viheted a pénzváltóhoz, - mondta neki. - Hát elhiszed most már, hogy értek a dolgomhoz? - kérdezte gúnyolódva az öreg. - Na, ma este újra eljövök hozzád, akkor megmondok mindent, amit tudni akarsz.

Ázem rögtön szaladt haza az anyjához, mutatta neki az aranyat, s kérte, hogy töltse a mai estét másutt, hogy õ egyedül maradhasson az öreggel. Mikor az öreg asszony látta, hogy csakugyan arany, amit a fia mutat neki, örömmel egyezett bele, hogy elmegy ma este otthonról, csak tudja ki a fia, hogy s mint csinálják az ilyen boszorkányságot. Ázem, mikor az anyja elment, hozzálátott a vacsora rendezéséhez, s amilyen pompás ételt csak elõ tudott szegény házukból teremteni, azt mind feltálalta, hogy az öreg meg legyen elégedve. Nemsokára jött is az öreg, ettek jókedvüen, sõt még bort is ivott Ázem az öreg kedvéért, bármilyen vallásos volt is különben. Mikor a gonosz öreg látta, hogy Ázemnek a fejébe szállt a bor, elõhúzott a zsebébõl egy csomó álomport s belekeverte a borába. Alig hogy megitta Ázem a bort, lezuhant a székrõl s mélységes álomba merült. Ezt a percet várta egész este az öreg ember, s amint Ázem leesett a földre, felemelte nagynehezen, belefektette egy nagy ládába, bezárta s a kulcsot a zsebébe tette. Egyet füttyentett aztán, erre belépett két fogadott embere, akiket elõre a ház mellé állított, ezekkel felemeltette a ládát s vitette maga után. Mentek az emberek jó sokáig, egyszerre, csak elértek a tenger partjára. Ott himbálózott egy gyönyörû szép hajó, arra feltették a ládát, az öreg ember is felült, egyet füttyentett az embereinek, s egy-két perc alatt már messze bent jártak a tenger közepén.

Mikor Ázem anyja jó késõre hazament, üresen találta a házat. Kereste, kiáltotta százszor is a fiát, de senki sem válaszolt neki. Sírt, jajgatott szegény asszony, tépte a haját s ruháját nagy bánatában, s attól kezdve nem volt sem éjjele, sem nappala, örökösen gyászolta, siratta Ázemet.

Ezalatt a gonosz öreg sebesen hajózott a tengeren tovább. Még a szelek is segítségére siettek.

Ez az öreg ember minden évben eljött egyszer Balzorába, hogy egy ifjút elcsaljon magával. Ezekkel az ifjakkal sok kincset kerestetett magának s, hogy aztán valamelyik el ne árulja majd az õ titkait, megölette õket. Ravasz varázsló és tûzimádó volt az öreg Bharam (mert így hívták), sokan ismerték idegen földön is, mert gonoszságának még a varázslók között sem akadt párja.

Mikor már két napja utaztak a hajón, Bharam jónak látta felébreszteni Ázemet, felnyitotta hát a ládát, valami folyadékot öntött Ázem orrába, ez csak egyet prüsszentett s abban a pillanatban felnyitotta a szemét. Amint látta, hogy hol fekszik, s hogy tengeren mennek, maga mellett pedig a varázsló vigyorgó arcát pillantotta meg, rögtön látta, hogy hamis úton került ide s hogy talán sohase fogja viszontlátni az édes anyját. De belenyugodott szomorú sorsába s mint jó muzulmán, a Koránból mondott el egynéhány verset, hogy vigasztalást leljen bánatában. Aztán odafordult az öreghez s így szólt hozzá:

- Hát megcsaltál engem, öreg. Azt mondtad, hogy gazdaggá teszel s elhurcoltál magaddal a tengerre, hogy sohase láthassak viszont senkit azok közül, akiket szerettem.

- Te hitetlen török kutya, - kiáltott az öreg Ázemre - lenyúzom a bõrödet, s halálnak halálával halsz meg, ha nem fogsz engedelmeskedni nekem. Harminckilenc társadat már megöltem, te leszel a negyvenedik. Hallgass hát ide: térj le arról az átkozott vallásról, amelyet hiszel, hagyd ott Istenedet s imádd azt, amit én imádok, a legnagyszerûbbet a világon: a tüzet. Ha megfogadod parancsomat, reád hagyom összes titkaimat, fiammá fogadlak; ha pedig nem hallgatsz az okos szóra, olyan kínos halállal halsz meg, amilyent még ki sem tudsz gondolni.

- Az Istennek átka legyen rajtad és a vallásodon - felelt Ázem. - Mahomedet a világ minden gazdagságáért sem hagyom el, még életemért sem. Õ meg fogja jutalmazni a benne bízókat.

- Majd meggondolod még magad, te kutya! - ordított szörnyû haraggal Bharam. - Visszaszívod te még a szavaidat, csak érezd meg a kezem erejét.

Hivatta rögtön a rabszolgáit, Ázemet kiköttette s egy szeges ostorral addig ütötte, verte, míg a fáradságtól a kezét sem birta többé fölemelni. De hasztalan volt minden kínzása. Ázem bátorsága dacolt vele s a súlyos ütések alatt csak gúnyolta folyton a dühöngõ varázslót. Bharam akkor láncokat tétetett kezére, lábára s levitette a hajó legmélyebb pincéjébe, ahol olyan sötét és hideg volt, hogy patkányok sem laktak volna meg, s ott tartotta Ázemet. Mindennap lement hozzá s mindennapra talált valami kínzást, amivel megtörje Ázem bátorságát, de Ázem behúnyta a szemét és egyetlen szóval sem mutatta Bharamnak az õ nagy kínjait.

Egy napon rettenetes vihar támadt a tengeren, a hajót úgy dobálták a habok mint egy deszkaszálat s minden percben azt hitték a hajósok, hogy elmerülnek. A nagy viharért mind a gonosz varázslót okolták, mert még ezek a keményszívû szolgák is megsajnálták Ázemet, akivel Bharam oly kegyetlenül bánt. Azt hitték, hogy Isten megsokallotta Bharam kegyetlenségeit és Ázem szenvedéseit s evvel a viharral akarja megmutatni haragját. El is mentek a rabszolgák a varázslóhoz, letérdepeltek elõtte és könyörögtek, hogy engedje ki Ázemet szomorú fogságából, hátha akkor az Isten is megkegyelmez nekik, s elviszi a vihart fejük felõl. De Bharam nem engedte ki Ázemet, mert most sem tudta megbocsátani neki engedetlenségét. Ám a rabszolgák jobban féltek Istentõl mint Bharamtól, elõhurcolták Ázemet s ledobták a hajó fedélzetére. Bharam haragudott, morgolódott elõször, de mikor látta, hogy a vihar csakugyan enyhülni kezd, nem vitette többé vissza Ázemet. Az út további részén jól bántak Ázemmel, úgy, hogy kezdett a lélek visszatérni belé. Az öreg varázsló hízelkedett neki, igyekezett, hogy Ázem elfeledje gonoszságait, s valóban, Ázem ismét hinni kezdett neki. Nemsokára meglátták az országot is, amely felé igyekeztek. Kikötöttek, s a varázsló Ázemmel együtt kiszállott. A hajó kapitányának megmondta, hogy egy hónap mulva ismét várjon reá s ezzel elindultak ketten a város felé.

Amint Ázem és az öreg egyedül maradtak, elõhúzott Bharam az inge hasadékából egy trombitát, jó erõsen beléfújt, s hát egyszerre lett olyan kavarodás, lárma, sötétség, hogy Ázem a bámulattól nem tudott hová lenni. Leereszkedett elibük egy nagy gomolygó fekete felhõ, kavargott, sistergett egy kicsit, azután eltûnt, s helyette ott maradt három óriás teve. Az egyik megvolt rakodva mindennel, ami csak utazáshoz szükséges, a másik kettõnek pedig nyereg volt a hátán. Az öreg intett Ázemnek, hogy üljön az egyikre, õ meg felült a másikra, s elindultak, de olyan sebesen, hogy Ázemnek a feje is elszédült bele. Nyolc napig utaztak már villámgyorsan, de semmi különöset nem láttak útjukban. Hol pusztán, hol erdõben haladtak. ...