BENEDEK ELEK

Title:A kõkastély
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Benedek Elek: A kõkastély

(Svájci mese)

Egyszer Pampfnucius, Toggenburg grófja, nagy szomorúsággal lépkedett fel a palotája márványlépcsõjén, ment, ment búsan a felesége szobájába, letette a nehéz koronát fejérõl egy szekrény sarkába s tipegett-topogott tovább is nagy elkeseredettséggel. A felesége ott ült az ablak mellett és szorgalmasan hímezgetett, de olyan szomorúan tipegett-topogott az öreg gróf, hogy végre is nem tudta megállani szó nélkül, s megkérdezte az urát:

- Mi bánt téged, édes uram?

- Jaj, édes feleségem, olyan nagy az én szívem bánata, hogy úgy is hiába mondanám, nem segíthetnél rajta!

- Mondd csak el, lelkem uram, hadd halljam legalább! - mondotta a grófnõ.

- Emlékezel arra, úgy-e, hiszen mondottam már neked, hogy hat éves koromban már jól megraktam az udvarmesteremet! Tizenkét éves koromban, mikor elõször vittek vadászni, ellõttem egy hajtó fiának a jobb kezét, úgy-e, ezt is tudod? Mikor pedig elérkezett a születésem tizennyolcadik éve, beléptem remegve az édesapám, Pimperlumpácius szobájába s így szólottam hozzá: Édesapám, dicsõ Pimperlumpácius! Amint te is, meg az édesanyám is tudjátok, ma betöltöttem a tizennyolcadik esztendõmet! Tudom, hogy mikor te ennyi idõs voltál, apám, akkor indultál az elsõ utadra, kérlek, adj egy zsák aranyat, adjátok rám áldástokat, s megyek én is szerencsét próbálni! - Az apám nem szólott egy árva szót sem, csak odament a pénzesládájához, kivett egy zsákocska pénzt, megáldott, egy könycseppet morzsolt szét szemében, s aztán kiment a szobából. Én odamentem az édesanyámhoz, aki éppen így, mint te, az ablaknál hímezett, leborultam elébe s az õ áldását is kértem. Õ sírt, aztán megáldott, s én szaladtam le nagy sebbel-lobbal a palota udvarára. Elõkiáltottam a kedvenc apródocskámat, Szekerekét, az öreg Kokoroko fiát, s egy óra se telt belé, túl voltam erdõn, mezõn. Hidd meg, édes feleségem, nemsokára halljuk majd mi is, hogy valaki megkopogtatja csendesen az ajtót, mert hiszen a mi fiúnk éppen a mai napon lett tizennyolc esztendõs...

Ebben a pillanatban csakugyan halk kopogás hallatszott, a gróf bánatosan tekintett a feleségére, aztán szomoruan mondta: szabad!

Csakugyan az ifjú gróf, Nepomuk jött be, s alig, hogy belépett, mélyen meghajolt szülei elõtt s így szólt:

- Édes szüleim, ma töltöttem be a tizennyolcadik esztendõmet, a mi családunkban ilyen idõs korukban mennek elsõ útjukra az ifjak, adjátok hát reám áldástokat s adjatok egy zsák pénzt, hogy én is mehessek.

Pampfnucius egy árva szót se szólt, egy jó nehéz zsák pénzt elõszedett a pénzesládájából, megáldotta a fiát, egy könycseppet szertemorzsolt a szemében s kiment a szobából. Nepomuk aztán letérdelt az édesanyja elé, s mikor nagy zokogás között az is megáldotta, kiszaladt a szobából, le egyenest az udvarra. Elékiáltotta hû apródját, Kikirikit, az öreg Szekereke fiát, felnyergelték paripáikat, s hipp-hopp, elvágtattak egy perc alatt.

Sebesen vágtattak erdõn, mezõn keresztül, s estére kelve egy gyönyörû völgybe értek, melynek közepén ezüst patak csörgedezett. Átugrattak a patakon, s ott olyan gyönyörû zöld pihenõhelyet találtak, hogy Nepomuk egy pillanat alatt leugrott a lováról s így szólt Kikirikihez:

- Édes Kikirikim, már oly régóta vágtatunk, sehol emberi nyomot nem találtunk, nincs, ahol szállást keressünk, én olyan fáradt és éhes vagyok, hogy szívesen elalszom itt a földön is.

- No, látod, - így szólt Kikiriki nevetve - én még éhes se vagyok!

- Nem vagy éhes?

- Hát persze, hogy nem. Míg te a kék égrõl, a csattogó pacsirtáról, szökdécselõ békákról énekelgettél dalokat, addig én szép csendesen benyúltam a kabátom zsebébe, elõhúztam egy jó üveg bort, egy hosszú kolbászt s jóízûen falatoztam belõle. Nem tehetek róla, hogy te neked jobban tetszenek az illatozó virágocskák s nekem a töltött káposzta ízlik inkább, s míg te a csicsergõ madárkák hangját hallgatod, addig én inkább a szép pirosra sült libát nézegetem.

Elõ is vett nemsokára Kikiriki a zsebébõl egy gyönyörû pirosra sült libát, meg egy üveg bort, s bizony Nepomuk is hozzálátott az evéshez derekasan. Mikor már mindent elfogyasztottak, végignyúltak a jó puha gyepen s egy perc mulva az igazak álmát aludták.

Nepomuk egész nap, amíg lovagoltak, nem tudott egyébre gondolni, mint hogy valami csudálatos nagy tettet fog véghez vinni s éjjel is csupa csudálatos gyönyörû álmot látott. A képzelet országában járt, s annak királynõjét látta egy kristálytrónuson ülni, amint rámosolygott kedvesen, s hozzászólott:

- Már vártam rád, Nepomuk, meg akarom mutatni neked a birodalmamat, mint ahogy az apádnak, meg a nagyapádnak is megmutattam. Ti rokonaim vagytok, mindnyájan az én családomból származtok. Ülj le ide mellém, idehívom összes tündéreimet, s amelyik legjobban meg fog tetszeni neked, az veled maradhat, amíg csak az én országomban leszel.

A királynõ csak egyet intett s huszonnégy tündérleány röppent be, habruhába öltözve, halk zene szólalt meg, s azok táncolni kezdtek olyan kedvesen, hogy Nepomuk nem tudott betelni a gyönyörûséggel. Mikor vége volt a táncnak, oda ültek a királynõ lábaihoz.

Aztán harci riadó mellett fegyveres lovagok vágtattak be, utánuk törpék, akik mögött Ütõ, az óriás, lépkedett büszkén, s mikor ott voltak, sebes körtáncba kezdtek. Mikor még egy csomó tündér, boszorkány, varázsló s vízitündér jött, egyszerre csak rózsaillatokkal telt meg a levegõ, hárfahangok szólaltak meg s ím beröppen két fehér galamb, húznak egy fehér felleget, megállanak a királynõ elõtt, s kiszáll abból egy gyönyörû szõke leányka s leborul a királynõ elébe. De a királynõ felemelte a leányt, s így szólt Nepomukhoz:

- Itt vannak mind a tündéreim, Nepomuk, válaszd azt közülök, amelyik legjobban megtetszett neked.

Nepomuk anélkül, hogy levette volna szemét a szõke leánykáról, elébe ment, meghajtotta magát, s így szólt a királynõhöz:

- Ezt a leányt választom, felséges királynõm.

A leányka kedvesen rámosolygott s olyan édes hangon, mint egy ezüst csengettyû, szólott Nepomukhoz:

- Gyere hát velem, s hogy tudd azt is, ki a vezetõd, megmondom, hogy az én nevem a Mesetündér.

Erre a kedves szóra felébredett Nepomuk. Erõs sötétség borult még mindenre, pedig Nepomuk azt érezte, hogy régen reggelnek kellene lenni. Kiáltott Kikiriki után többször is, hangosan: senki se felelt szavára, de lassankint kezdett a nagy sötétség is oszladozni, az a nagy felhõ, mely az egész völgyet betakarta, most kezdett apránkint szerteoszladozni a levegõben.

Kikiriki már kora reggel felébredt s leszaladt a patakhoz, jól megmosta magát a friss vízben, s akart visszamenni a gazdájához. Igen ám, ment volna, ha tudott volna. A nagy sötét felleg éppen elébe ereszkedett le, úgy hogy olyan sötétben tapogatózott, hogy eltévesztette az urához vezetõ utat. Kiabált eleget Kikiriki, de messze volt már akkor Nepomuktól! Nem vesztette el még se a bátorságát, hanem ment tovább s egyszer csakugyan kiért a sötét fellegbõl egy gyönyörû tisztásra. Hej, Istenem, tele volt az mindenféle gyümölcsfával, s csak úgy roskadoztak a fák ágai a nagy tehertõl. Gondolta Kikiriki magában, hogy úgy se találja meg a gazdáját, hát jobb lesz, ha most megreggelizik, úgy is korog már a gyomra. Nem is tanakodik sokat magában, felmászik egy almafára, jól megrázza, potyognak is az almák, ahogy csak tudnak. Aztán leugrik Kikiriki a fáról, mikor már elég alma piroslott a fûben, felvesz egyet, a legpirosabbat, legérettebbet, megdörgöli a kabátja szárnyával s jóízüen beleharap. No, ha beleharapott, el is dobta egy perc alatt az almát a kezébõl, mintha soha ott se lett volna. Szinte belétörött a foga, mert kõ volt az a gyönyörû piros alma. Jajgatott Kikiriki egy ideig, fogta a száját, de nem bírt ellentállani a pirosló almának, felvett még egyet, hátha az nem lesz kõ. De megbánta bizony, mert az se volt jobb a másiknál.

Szomorúan nézegette az almákat Kikiriki, s amint így szomorkodik, egyszerre csak elõtte terem a gazdája, Nepomuk.

- Hát te reggelizel addig, amíg én kiabálok utánad, haszontalan? - szólt Nepomuk haragosan Kikirikihez.

Aztán, hogy meglátta a szép almákat a fûben, felvett egyet s belé akart harapni. Kikiriki megfogta a kezét s úgy könyörgött neki, hogy az Istenért, ne egyék belõle, ha csak nem akarja az összes fogait elhullatni. De Nepomuk olyan éhes volt, hogy mégis beleharapott, aztán jóízûen falatozott belõle, s mondta Kikirikinek:

- Mit beszélsz ilyen szamárságot, Kikiriki? Ennél jobb almát nem ettem még életemben.

Kikiriki majd meghalt a csudálkozástól, úgy nézte a gazdáját, hogy majd kiesett a két szeme. Megint megpróbálkozott eggyel, beléharapott nagy félelemmel, de bizony szegény Kikiriki most sem járt jobban, mint elõbb, az alma ismét kõ volt.

- Ez gonosz varázslat! - kiáltotta sírva Kikiriki.

Mondotta Nepomuk:

- Én azt hiszem, édes Kikirikim, hogy nem varázslat ez, hanem ott vagyunk mi, ahová már én olyan régen vágyódtam, a Csudák országában.

- No, ha ebben a Csudák országában ilyen ennivalóra fogunk csak akadni, akkor köszönöm ezt az utazást, - szólt Kikiriki szomorúan.

Nepomuk vígasztalta, ahogy tudta Kikirikit, hogy majd csak találnak valahol ennivalót, de Kikiriki már is olyan éhes volt, hogy a szeme zöld meg veres karikát hányt.

Felkészültek hamar, hogy tovább menjenek, s alig lovagoltak egy órát, egyszerre egy óriási palota állott elõttük. Hej, örült Nepomuk, mikor meglátta a várat.

- Nézd, Kikiriki, ez csak elvarázsolt vár lehet!

- Oh, Istenem, Istenem, - jajgatott szegény Kikiriki - hogy ha a vár el van varázsolva, akkor a tyúkok, libák, borjak is el vannak varázsolva, el minden ennivaló, s akkor ki tudja, mikor látunk megint ételt?

- Hogyha a vár el van varázsolva, - szólott Nepomuk boldogan - bizonyosan elvarázsolt emberek is vannak benne. Talán egy öreg lovag s fiatal leánya, kik legalább háromszáz esztendeje várnak szabadítójukra.

De Kikiriki csak nevetett, s azt mondta Nepomuknak:

- No, ha az a fiatal leány már háromszáz éve vár a szabadítójára, akkor jó nagy ráncok lehetnek már arcocskáján.

...

  • Libri.it

  • Libri.it