BENEDEK ELEK

Title:A világszép leány
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Benedek Elek: A világszép leány

(Új-görög mese)

Volt egyszer egy vadász. Ez a vadász elment egyszer vadászni s amint ment, mendegélt, csak megállott szörnyû nagy csudálkozással. Hiszen volt is mit csudálnia! Egy hegynek a teteje csak úgy ragyogott, fénylett, tündökölt s ez a ragyogás, ez a tündöklés áradott, folyt tovább, tovább. Ragyogott az egész vidék. Nem tudta elgondolni, hogy mi lehet a hegy tetején. Nekivágott a hegynek s íme, amint a hegy tetejére ért, látja, hogy egy madár van ott s annak a madárnak a fején egy nagy gyémánt. Abban a pillanatban felhúzta a fegyvert, célbavette a madarat, de mielõtt lõtt volna, megszólalt a madár. Azt mondta neki:

- Vigyázz, vadász, mert ha eltalálsz, az a te szerencséd, de ha nem találsz el, az meg a szerencsétlenséged.

De beszélhetett akármit a madár, a vadász elsütötte a fegyvert, ám a madár hirtelen félrekapta a nyakát, a golyó nem találta, aztán felrebbent és elrepült. Úgy elrepült a vadász szeme elõl, mintha a föld elnyelte volna. Haza ment a vadász nagy szomorúan, ettõl a naptól kezdve nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal. Folyton eszében volt a madár beszéde, vajjon mi nagy szerencsétlenség történhetik vele? Addig tünõdött, addig gondolkozott, addig szomorkodott, hogy elkezdett betegeskedni. Leesett a lábáról s egyszerre csak meghalt.

Volt a vadásznak felesége s egy öt éves fia, amikor meghalt. Búsult a szegény asszony, siratta folyton, éjjel-nappal az urát, de hát Isten megsegítette, nõtt, növekedett a fiú, aztán nehogy az apja mesterségébe fogjon, beadta a fiút egy foltozó vargához.

Telt, mult az idõ, de a fiúnak semmi kedve nem volt a mesterségre. Kérdezte egyszer az édesanyját:

- Ugyan, bizony, édesanyám, miféle mestersége volt az én apámnak?

- Vadász volt a te apád, fiam.

- Hát én mért nem leszek vadász, mikor semmi kedvem sincs a vargamesterséghez?

- Óh, fiam, ne is gondolj te arra, hogy vadász legyen belõled. Annak lett az áldozata a te apád is. Maradj te csak a mesterséged mellett.

De beszélhetett az asszony, a fiúnak nem volt maradása a vargánál. Addig könyörgött, addig rimánkodott, hogy az asszony hazavitte. A fiú meg leakasztotta a szegrõl az apja puskáját s elkezdett õ is vadászni. Amint aztán egyszer járt-kelt, kóborolt, éppen afelé a hegy felé vetõdött, ahol az apja arra a madárra lõtt.

Hát õ is megállott szörnyû nagy csudálkozással, mert íme, csak úgy ragyogott, tündökölt a hegy. Még a szeme is káprázott belé a fiúnak. Nosza, szaladt a hegyre, vajon mi lehet ott? Mitõl van az a nagy ragyogás? Ott volt a madár a hegy tetején. A fiú egyszeribe célbavette, de mielõtt a fegyvert elsütötte volna, megszólalt a madár:

- Vigyázz, fiú s jobban célozz meg, mint az apád, mert ha eltalálsz, szerencsés leszel, de ha nem, megsiratod ezt a napot.

A fiú nem sokat törõdött a madár beszédjével, még jobban célba vette s meglõtte a madarat, azzal felkapta s vitte haza a ragyogó gyémánttal. Na, hiszen volt otthon öröm, mikor az anyjának megmutatta a gyémántot! Most már vége a szegénységnek! Letették a gyémántot az ablakba s íme, lett akkora világosság, akkora ragyogás az egész városban, hogy csudájára jártak az emberek. Eljött a királynak a nagyvezírje is, az is ámult-bámult, csóválta a fejét, aztán egyszer mit gondolt, mit nem, bement a házba s kérdezte:

- Eladó ez a gyémánt?

Azt mondta a fiú:

- Nem eladó, ezt én az anyámnak hoztam.

Azzal elment a vezír nagy haraggal, a gyémánt pedig csak ottmaradt az ablak fáján, világított tovább, s mikor sötét este lett, oly nagy volt a világosság, hogy még a király is lejött a palotájából, odament a szegény asszony házához, úgy csudálta ezt a rettenetes nagy ragyogást, tündöklést. De nem ment be a házba, hanem szépen hazasétált s küldötte a nagyvezírt az asszonyhoz.

- Hallod-e, asszony, - mondotta a nagyvezír, - nekem nem adtad el a gyémántot, de most uram, királyom küldött ide: eladjátok-e vagy nem? Mondjátok meg az árát.

Felelte az asszony:

- Eredj haza, nagyvezír, mondd meg a szultánnak, hogy holnap majd felelünk. Addig engedje meg, hogy gondolkozzunk.

Elment a nagyvezír. Az asszony meg mondta a fiának:

- Édes fiam, jobb lesz, ha eladjuk a királynak a gyémántot. Ha egyszer õ meg akarja venni, úgy sem lesz tõle nyugodalmunk. Nagy az õ hatalma. Még pénz nélkül is elveheti. Legalább lássunk pénzt érette.

- Jól van, - mondotta a fiú, - adjuk el.

Másnap a fiú elment a királyhoz, vitte magával a gyémántot s hej, lett ragyogás, tündöklés a király udvarán s bent a palotában!

- Gyere, fiú, gyere, - örvendezett a király, - mit akarsz a gyémántért?

- Harmincezer piaszter az ára - mondotta a fiú.

Egyszeribe kifizette a király, a fiú meg hazaszaladt nagy örömmel.

- Na, édesanyám, van most pénzünk elég. Élhetünk boldogan holtig.

Hiszen éltek is, hanem egyszer csak kopogtat valaki az ajtón s hát a királynak az inasa volt, aki kopogtatott.

- Hallod-e te, vadász, - mondotta az inas - azt üzeni az én királyom, hogy építs neki elefántcsontból egy tornyot.

Megijedett szörnyen a vadász, szaladt a királyhoz s kérdezte:

- Igaz, felséges királyom, amit nekem üzentél?

- Igaz, - mondotta a király - azt akarom, hogy építs nekem egy elefántcsont-tornyot.

- Óh, felséges királyom, hát azt én hogy tudjak építeni?

- Az nem az én gondom, fiam! Aki ezt a gyémántot meg tudta szerezni, az elefántcsont-tornyot is építhet. Ha pedig fel nem építed, jól jegyezd meg, hogy a fejeddel játszol.

Nagyon elszomorodott a vadász, de kért három napot a királytól, hogy gondolkozzék, ezalatt próbál majd valamit. Aztán elment haza, otthon elkeseregte az anyjának, hogy mi történt vele.

- Hát, fiam, - mondotta az asszony - ez a nagyvezírnek a dolga. Haragszik rád, mert nem adtad neki a gyémántot. Most már az életedre tör. Dehát csak ne búsulj, majd valamit kigondolok én az én öreg fejemmel.

Gondolkozott, gondolkozott az asszony s egyszer csak azt mondja a fiának:

- Eredj, fiam, menj a királyhoz s mondd meg neki, hogy negyvenezer piaszterre van szükséged, anélkül nem építheted fel a tornyot s hogy azt a negyvenezer piasztert a király a nagyvezírnek a pénzébõl adja ám!

Elment a fiú a királyhoz, elmondotta, hogy mit akar.

- Jól van, - szólt a király - meglesz a negyvenezer piaszter.

Egyszeribe hivatta a nagyvezírt s tetszett neki, nem tetszett: le kellett hogy számolja a negyvenezer piasztert, még pedig a vadász kezébe. A pénzzel hazament a fiú, odaadta az anyjának:

- Ihol, édesanyám, a negyvenezer piaszter.

- No, most, fiam, ebbõl majd építhetsz tornyot. Eredj ki a pusztára, ahol az elefántok legelnek, azt a pusztát rakd tele vályúkkal, teknõkkel. Azokat a vályúkat töltsd meg mindenféle gabonával, azonkívül borral. A borba vegyíts álomitalt. Aztán húzódjál meg szépen a vályú mellett, majd jönnek az elefántok, teleeszik, teleisszák magukat s mikor szépen elálmosodnak, leheverednek, akkor sorban öld meg õket, aztán megint üzenj a királynak, küldjön neked embereket, akik az elefántokat megnyúzzák, s mikor szépen megnyúzták, a csontokat szedd össze s építsd fel a tornyot.

Úgy tett a vadász, ahogy az anyja mondotta. S hát csakugyan harmadnapra lett annyi elefántcsontja, amennyi csak kellett. Fel is építette a tornyot, de olyan szépet, hogy a király alig tudott betelni a nagy gyönyörûséggel. Hát hiszen a torony megvolt, hanem a nagyvezír csak nem tudott nyugodni. Bement a királyhoz s mondotta neki:

- Felséges királyom, te jól tudod, hogy én mindig a te hatalmadon, a te gazdagságodon dolgoztam. Nagy is a te hatalmad, rengeteg a te gazdagságod. Mindened van, ami csak embernek kell. Szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább kincsek. Csak egy nincs: hozzád való, hozzád illõ feleséged. Ebben az országban nincs egyetlenegy se, aki te hozzád illõ volna. Hanem van más országban egy leány, Világszép az õ neve. Ha ezt a leányt meg tudod szerezni, akkor belõled ismét húsz esztendõs ifjú lesz.

- Hát aztán hogy szerezzem meg én ezt a leányt? - kérdezte a király.

- Én azt gondoltam, - mondotta a nagyvezír - hogy az az ifjú, aki a gyémántos madarat meglõtte s aki az elefántcsont-tornyot megépítette, az neked azt a leányt is megszerzi.

Ahogy ezt mondotta a nagyvezír a királynak, egyszeribe szaladt egy inas a vadász házába, kopogtatott, belépett s mondta:

- Gyere, vadász, a királyhoz, beszélni akar veled.

Mit tehetett szegény vadász, bár sejtette, hogy rossz vége lesz ennek, ment a királyhoz.

- Mit parancsolsz, felséges királyom?

- Én neked nem parancsolok egyebet, - mondotta a király - csak azt, hogy feleségül akarom venni a világszép leányt s azt hozd el nekem.

- Óh, felséges királyom, hát én azt hogy tudjam néked elhozni? Ugyan ki beszélt neked errõl a világszép leányról? Hol van az olyan ember a világon, aki õt ide el tudja hozni?

Mondotta a király:

- Ez pedig te vagy. Az, aki a gyémántos madarat meglõtte, s aki az elefántcsont-tornyot építette, el tudja hozni azt a leányt is.

Kiment a palotából nagy búsan a vadász, ment haza s mondotta az anyjának:

- Óh, édes anyám, nekem ugyan megesett! Azt akarja a király, hogy hozzam el neki a világszép leányt. Én pedig ezt a parancsolatját nem tudom teljesíteni.

- Ne búsulj, édes fiam, majd kieszelünk valamit, - vigasztalta az anyja. - Eredj, menj vissza a királyhoz s mondjad neki: - Csináltasson neked egy aranyhajót, azon az aranyhajón legyen negyven szép leány, a legszebb az országban. Annak a negyven leánynak a kapitánya legyen a nagyvezírnek a leánya. Egynek sem szabad a negyven leány közül tizennyolc esztendõsnél idõsebbnek lenni. Amíg ezt a negyven leányt összeszerzik, ...

  • Libri.it

  • Libri.it