BENEDEK ELEK

Title:A ládikó
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Benedek Elek: A ládikó

(Zsidó mese)

Egy gazdag ember, mikor érezte, hogy közeledik a halála órája, maga elé hivatta a város legelõkelõbb két emberét, s a három fiát, hogy hallgassák meg az õ utolsó kivánságát. Mikor eljött a két tanu is, meg a három fiu is ott állott nagy siránkozással az ágya mellett, megszólalt a gazdag ember:

- Édes fiaim, én annyi vagyont hagyok reátok, hogy halálotok napjáig boldogan megélhettek belõle, ha tisztességgel dolgoztok. A pénzen kívül még egy ládikót is hagyok reátok örökségül, de arra kérlek, hogy amíg a legnagyobb szükségben nem vagytok, ne vegyétek elõ, hanem az egyiknél legyen a ládikó kulcsa, a másiknál a ládikó, s úgy õrizzétek meg a végsõ szükség idejére.

Megigérte a három fiu ezt szentül a két tanu elõtt, aztán mindjárt be is csukódott a gazdag ember szeme. Örökre elaludt.

A temetés után hamar felosztották egymás között a birtokot a testvérek. A ládikót az idõsebb tartotta magánál, a kulcs a másodikhoz került.

Telt, mult az idõ, de bizony sok idõ nem is telt még el a gazdag ember halála óta, a legkisebbik fiu akár a polyvát, úgy elpallotta a pénzét, s úgy maradt, mint szedett fa, még betevõ falatja sem volt. No, ha nem volt, ment az idõsebbik bátyjához, s mondta neki:

- Édes bátyám, nyissuk fel a ládikót, mert különben éhen pusztulok. Egy garas nem sok, annyim sincs.

Elszomorodott az idõsebbik fiu, mikor ezt hallotta, de visszagondolt arra, hogy mit igért az édesapjának, s azt mondta a testvérének:

- Nem nyitom fel a ládikót, nem szegem meg az igéretünket. Nesze, itt van ötezer forint, kezdj valamit vele. Ha vissza tudod majd egyszer adni, jó; ha nem, azt se bánom, de a ládikót nem nyitom fel.

Hej, örült a fiu, volt pénz megint! De bizony olyan rossz gazda volt, hogy alig tartott egy kis ideig a pénz nála, megint arra ébredett egy reggel, hogy volt pénz, nincs pénz. Bizony, ha nincs, elmegy a kisebbik bátyjához, s mondja neki nagy szomoruan: Édes bátyám, megint elfogyott a pénzem, nyissuk ki a ládikót. Minek várakozunk az enyémnél nagyobb nyomorúságra?

De a kisebbik testvér is megbecsülte az apjának tett igéretet, s mondta:

- Inkább adok neked ötezer forintot a magaméból, de a ládikót nem nyitjuk fel.

Megint jól élt a legkisebb fiu, de mikor fogytán volt a pénze, nem mert másodszor is a bátyjaihoz fordulni, hanem mikor õ hozzá került õrizetre a kulcs, szépen egy másikat csináltatott helyette, mikor aztán a láda került hozzá, kinyitotta vele. No, volt most elég pénze! Kiszedett a ládából egy jó csomót, a helyét kõvel rakta meg, hogy észre ne vegyék, aztán nyugodtan éldegélt a lopott pénzbõl. Mikor ismét hozzá került a ládikó, megint jó csomót vett ki belõle, úgy, hogy kerek három esztendõ alatt arany helyett kõvel telt meg a láda.

No, ha nem volt a ládában arany, meg is szorult hamar, s ment a bátyjaihoz, hogy most már igazán itt az ideje, hogy felnyissák a ládikót, mert õ neki egy garasa sincs.

Mikor látták az idõsebbik fiuk, hogy semmikép se lehet tovább zárva tartani a ládikót, elmentek ahhoz a két emberhez, aki tanu volt az apjuk halálakor, s elhívták, hogy legyenek ott õk is a ládikó felbontásakor. Megmutatták a két embernek, hogy a ládikó érintetlen, nem nyultak ez ideig hozzá, s aztán az idõsebbik kinyitotta.

Majd megnémult a két idõsebb a nagy csodálkozástól, mikor a köveket meglátta, de nem a legfiatalabb! Annak ugyan helyén maradt a nyelve meg a gonosz esze, s torkaszakadtából kiabált:

- Na urak, most láthatjátok ti is, hogy bántak el velem a testvéreim! Elrabolták a pénzt a ládikóból, megtöltötték kõvel!

A két testvér csak nézett, nézett egymásra, még szólni sem tudtak, úgy elakadt a szavuk a nagy meglepõdéstõl.

A két tanu azt mondta:

- Mi nem vagyunk elég okosak arra, hogy az igazságot kiderítsük. Menjetek el a város végére, ott lakik egy okos rabbi, az majd megmondja, hogy ki a bûnös.

Megfogadta a három testvér a jó tanácsot, el is mentek a rabbihoz, s elõadták neki az esetet. Igen okos ember volt a rabbi, s látta mindjárt, hogy ki a bûnös a három fiu közül, de nem akart mindjárt elõállani az igazsággal.

- Magatok is beláthatjátok, - mondotta - hogy igen nehéz igazságot tenni ebben a dologban. Gyertek el majd holnap reggel, addig gondolkozom. Most is nagy dolgon töröm a fejemet, s még nem tudtam igazságot tenni, elõbb hát azzal töltöm az idõmet. De maradjatok csak itt egy kicsit, s hallgassátok meg ezt a történetet, hátha ti kitaláljátok az igazságot. Igy történt a dolog:

Két gazdag ember igen jó barátságban élt egymással, s hogy még jobban egybekössék a barátságukat, még kis korukban eljegyezték egymásnak a gyermeküket, egy kis fiut s leányt. De bizony egyik sem érhette meg vágya teljesülését, meghalt mind a kettõ, mielõtt még nagyra nevelhették volna a gyermekeiket.

Telt, mult az idõ, a fiuból, mire felnövekedett, dologtalan naplopó lett, s mire arra került volna a sor, hogy házasodjék, elherdálta már minden vagyonát, koldusbotra jutott.

A leány pedig gyönyörû, jólelkû leánnyá növekedett, a gazdagsága is nagy volt, s annyi kérõ hemzsegett körülötte, hogy azt se tudta, melyikre vesse a szemét.

Akárhányan vetekedtek a kezéért, mégse felejtette el, hogy neki võlegénye van, akit az apja választott számára. Egy nap el is küldött érte, hogy jöjjön már, ideje, hogy megtartsák a lakodalmat. De a fiu azt üzente vissza:

- Nem vehetlek feleségül, mert koldusbotra jutottam, s nem akarlak téged is szegénységre juttatni.

Fájt erõsen a válasz a leánynak, mert az apja akarata szent volt elõtte. Elhatározta tehát, hogy õ maga megy el a legényhez, hátha õ rá tudná beszélni a házasságra.

Selyembe, bársonyba öltözött, elment a legényhez s így szólt hozzá: - Hát te nem tartod bûnnek azt, hogy az apáink akaratát nem teljesítjük? Az nem ok, hogy neked nincsen pénzed, van elég nekem kettõnk számára is, gyere, tartsuk meg a lakodalmat.

Az ifju csak ennyit mondott:

- Maradjon minden a régiben, ne akarj változtatni rajta. Tudom én, ha birtokom és vagyonom lesz, megint elpazarolok mindent, s téged nyomoruságba rántalak. Menj haza, s többet ne gondolj reám.

El is ment nagy szomoruan a leány, de egy hét mulva még gyönyörübb ruhába öltözködött, ismét elment az ifjuhoz, hogy kérje, de az megint csak azt válaszolta, amit elõször.

Még azután is próbálkozott egyszer a leány s olyan ékesen ment el hozzá, hogy királynénak is beillett volna. Bizonygatta, hogy elég pénze van, akárhogy akar is élni, - de bizony a fiuval nem boldogult. Megint úgy kellett hazamennie, ahogy odament. Nemsokára aztán férjet választott magának a leány, egy szegény legényt, s nagy pompával megtartotta a lakodalmát. Este, a fiatal pár fényes hintóba ült, s amint kocsikáztak hazafelé, egyszerre csak egy rablóbanda tört elõ az erdõ sûrüjébõl, elraboltak mindent, amit csak láttak, de bizony, a rablóvezér még avval sem volt megelégedve, s magának akarta a szép menyasszonyt is! De a szegény lány addig sírt, addig könyörgött, hogy a rablóvezér megszánta, eleresztette, még az ékszereit is rajta hagyta.

- Eddig tart a történet, fiaim, - mondotta a bölcs rabbi, - s én most azzal a kérdéssel fordulok hozzátok, hogy melyik a legbecsületesebb ember a három közül: a võlegény-e, aki nem akarta nyomorba rántani a menyasszonyát; a menyasszony-e, aki oly hiven ragaszkodott az édesatyja kivánságához; vagy a rabló, aki elengedte menekülni a más feleségét? Nos, ti mit gondoltok?

A legidõsebb azt felelte:

- A legbecsületesebb a võlegény volt, aki nem akarta nyomoruságba rántani a menyasszonyát.

- Én pedig azt hiszem, - folytatta a fiatalabb, - hogy a menyasszony viselkedett a három közül legszebben, mert atyja parancsát oly szentnek tartotta.

A legkisebbik így gondolkodott:

- A legbecsületesebb én szerintem a rabló volt, mert sértetlenül elengedte menekülni a más menyasszonyát, s még az ékszereit sem rabolta el tõle. Bolondság is volt tõle, hiszen utóvégre is, õ csak rabló.

Ekkor felkiáltott a bölcs rabbi:

- Hála Istennek, megvan már a rabló! - s avval odafordult a legfiatalabb fiuhoz:

- Valld be, hogy te vagy a bûnös, tovább úgy sem tagadhatnád! Mert aki azt a vagyont, amit nem is látott soha a szemével, elrabolná, az elrabolta a pénzt, ami a kezében volt!

Egy árva szó, nem sok, annyit sem tudott szólni a gonosz fiu a nagy rémülettõl, de aztán mégis megvallotta a rabbinak, hogy bizony õ lopkodta ki apránként a pénzt a ládikóból s tömte meg hitvány kavicsokkal.

A két idõsebbik testvér megköszönte a rabbinak, hogy bölcsességével kiderítette a titkot, hazatértek, s többé nem gondoltak gonosz öccsükkel.

...

  • Libri.it

  • Libri.it