 |
| |
BENEDEK ELEK
Title:Padmanaba
Subject:FICTION
Benedek Elek: Padmanaba
(Az Ezeregyéj-bõl)
Volt Damaszkuszban egy kereskedõ s annak egy növendék fia. A fiúnak Hasszán volt a neve s messze földön nem volt párja szépségben. Az arca olyan volt, mint a hold; a termete ciprushoz hasonlatos; a kedve vidám, az esze eleven és a hangja: milyen hangja volt ennek a fiúnak! Aki hallotta az õ hangjának az édességét, aki hallotta az õ játékát a citerán, nem gyõzte eleget hallgatni: megbûvölte, megvarázsolta, hallgatta volna ítélet napjáig. A fiúnak ez a sok szép tulajdonsága nagy hasznára volt az apjának. Üdítõ italokat árult az apja s az emberek tömegesen tódultak a boltba csak azért, hogy hallják Hasszánnak a hangját, hogy lássák gyönyörû arcát. Természetesen, a kereskedõ az italokat sokkal drágábban adta, mint mások, de adhatta volna akármily drágán, mégis mindig tele lett volna a boltja. Egyszer, amikor Hasszán éppen a citeráján játszott, nyílt az ajtó s belépett rajta, a híres Padmanaba brámán, hogy üdítõ italt igyék. Õ sem gyõzte csudálni Hasszánt: gyönyörködve hallgatta énekét, hallgatta játékát s nézte hosszan, sokáig gyönyörû szép arcát. Aztán elkezdett vele beszélgetni s még jobban gyönyörködött a fiúnak az eszességében, eleven, gyors eszejárásában. Másnap ismét eljött a boltba a brámán, aztán eljött harmadnap is, eljött negyednap is, eljött minden nap. Bámulta, csodálta a fiút, folyton vele beszélgetett s valahányszor elment, ezüst helyett aranypénzzel fizetett.
Telt, mult az idõ. Egyszer azt mondja Hasszán az apjának:
- Apám! Csudálatos ember ez a brámán. Valami gazdag és elõkelõ ember lehet õ, s mely nagy gyönyörûség a vele való társalkodás! És úgy tetszik nekem, hogy õ is szeret velem társalkodni. Aztán valahányszor elmegy, mindig egy aranyat ad nekem.
- Hm, hm, - hümmögött az öreg - e mögött valami titok lappang; nem szeretem én az ilyen dolgokat. Ennek az embernek gonosz szándékai lehetnek. Sok eset van arra, hogy a világ legbölcsebb emberei komoly arccal járnak-kelnek, beszélgetnek s a komoly arc mögött gonosz lélek lappang. Azért azt mondom én neked, hogy, ha holnap ismét eljön, mondd meg neki, jöjjön fel az én szobámba, szeretnék vele közelebbrõl megismerkedni. Én majd kitapogatom, mert én tapasztalt ember vagyok ám, hogy igazi bölcs-e, s igazán jó ember-e.
Másnap, mikor újra eljött a brámán, Hasszán megmondotta neki, hogy mi az apja kívánsága. Fölvezette az apja szobájába, ahol már terítve volt gazdagon. Nagy szívességgel fogadta a kereskedõ a brámánt, leültette az asztal mellé; beszélgettek evés közben errõl, arról, mindenrõl. Hát bizony meggyõzõdhetett a kereskedõ, hogy a brámán ritka bölcs ember s ritka becsületes ember. Mikor aztán felkeltek az asztaltól, megkérdezte a kereskedõ: Hová való? Mely országba való? Mert látja rajta, hogy idegen. Valóban, idegen volt a brámán, más országbéli ember. S mikor ezt megtudta a kereskedõ, azt mondotta néki:
- Ha nálunk akarsz lakni, szívesen látlak. Van az én házamban a te számodra lakás.
- Bizony, szívesen elfogadom az ajánlatodat, - mondotta a brámán - mert jó barátok közt lakni maga a paradicsom.
A brámán csakugyan ott is maradt a kereskedõ házában s attól kezdve napról-napra hordotta a szebbnél-szebb, drágábbnál-drágább ajándékokat s mindjobban és jobban megszerette Hasszánt. Egyszer aztán azt mondotta a fiúnak:
- Óh, édes fiam, nem rejtõzködöm tovább, elmondom néked, ami szívemen van. Úgy veszem észre, hogy a te lelked igen alkalmatos a titkos tudományokra. Igaz, hogy egy kissé vidám, eleven kedvû vagy, de hiszem, hogy megváltozol; hiszem, hogy lesz benned elegendõ komolyság, mély érzés, a bölcsességhez s a titkokhoz illendõ, mert én tégedet meg akarlak tanítani mindazokra a bölcsességekre s mindazokra a titkokra, amelyeket én tudok. Azt akarom, hogy szerencsés, boldog ember légy; azt akarom, hogy annyi kincsed legyen, amennyit soha el ne tudj fogyasztani, bármilyen hosszú élettel áldjon meg az Isten. Eljössz majd velem s én téged elvezetlek oda, ahol rengeteg kincs vagyon. Az a kincs mind a tied lesz.
- Uram, - mondotta Hasszán - én még igen fiatal vagyok, apám nélkül semmit sem tehetek. Meg kell elõbb kérdeznem õt, mit szól hozzá.
- Jól van, fiam, beszélj. Én is beszélek az apáddal.
El is mondotta a kereskedõnek, hogy mi a szándéka, meggyõzte szándékának a tisztaságáról s a kereskedõ megengedte, hogy a fiát magával vigye. Egy nap aztán a brámán elindult Hasszánnal, kimentek a városból, mentek, mendegéltek a város határán s addig mentek, míg egyszerre csak egy régi, elhagyatott, omladozó ház elé értek. A mellett a ház mellett volt egy kút. Az a kút szinültig tele vízzel.
- Jegyezd meg jól ezt a kutat, - mondotta a brámán. - Ez alatt rejtõzik a gazdagság, az a rengeteg kincs, amelyrõl én neked beszéltem.
Elmosolyodott az ifjú s monda:
- Hát aztán hogy fogom én ezt innen kihozni?
- Óh, fiam, - mondotta Padmanaba - nem csudálom, hogy ez a dolog oly nehéznek látszik teneked. Nem minden embernek van meg az a különös adománya, amely énnekem; csak azoknak az embereknek, akiket a mindenható Isten az õ mindenhatóságának csudáiban részeltet, csak azoknak van hatalmuk az elemek felett; csak azok tudnak uralkodni az elemeken; csak azok tudják megbontani a természetnek a rendjét.
Ezt mondván a brámán, papirost vett elõ, arra néhány szanszkrit betût írt, aztán a papirost beledobta a kútba, s ahogy beledobta, a víz abban a pillanatban mind egy cseppig eltûnt. Üresen állott a kút. Most aztán szépen leereszkedett a létrán, mely a kútban állott, le egészen a kút fenekére. A kútnak a fenekén volt egy rézajtó. Ez a rézajtó pedig lezárva rengeteg nagy acél lakattal. De a brámán a papirosra imádságot írt, azzal a papirossal megérintette a lakatot és íme, a lakat kinyílt azonnal. Kitárult az ajtó s beléptek egy bolthajtás alá. A bolthajtás alatt állott egy rettenetesen fekete szerecsen, állott egyenesen, s fogott egyik kezével rengeteg nagy fehér márványkövet. Úgy fogta, hogy Hasszán szörnyen megijedt. Azt hitte: na, ebben a pillanatban a fejéhez vágja azt a szörnyû nagy követ.
- Ne, ne menjünk tovább, forduljunk meg, - mondotta Hasszán - agyonüt ez a szerecsen.
- Jer, csak jer, - mondotta a brámán.
Kézen fogta az ifjút s vezette magával, aztán megállott a szerecsen elõtt, hirtelen elmondott egy rövid imádságot, ráfújt a papírra s ime, a szerecsen abban a pillanatban hanyatt esett, elvágódott a földön. Most már mehettek szabadon, bátran a bolthajtáson végig, s hogy ezen végighaladtak, elértek egy széles, nagy udvarra. Ennek a széles, nagy udvarnak a közepén állott egy gyönyörûséges szép, nagy templom, csupa tiszta kristály. Állott pedig a templomnak a bejáratánál két sárkány, szemben egymással, s mind a kettõnek a szájából szakadva szakadott a láng. Hej, csak most ijedett meg igazán Hasszán!
- Ne, ne menjünk tovább, porrá égetnek ezek a szörnyetegek.
- Ne félj, fiam, - bátorította a brámán - csak bízzál énbennem s ne feledd, hogy nem elég a bölcsesség, amelyre én tanítlak tégedet, de nagy, erõs bátorság is kell ahhoz. Nézd, hogy megijednek mindjárt tõlem ezek a szörnyetegek. Úgy eltûnnek, mintha föld nyelte volna el õket, mert nagy az én hatalmam, parancsolok a szellemeknek s nincs az a varázslat, amit én meg ne tudjak elõre.
Ezt mondván, néhány értelmetlen szót mormogott s ime, a sárkányok félénken húzódtak vissza a barlangjukba. Abban a pillanatban kinyilt a templomnak az ajtaja s õk beléptek.
Hasszán meglepõdve állott meg. A szeme is káprázott a szertelen nagy ragyogástól. Arany, gyémánt, mindenféle drágakõ: ezzel volt cifrázva a templomnak a fala, födele, mindene. S világított ez a sok drágaság itt a föld alatt, akárcsak a Nap a föld felett. Mikor a templomot kívül-belül megbámulta Hasszán, tovább mentek s beléptek egy mellékszobába. Annak a szobának az egyik szögletében volt egy nagy halom arany, egy másik szögletében egy halom rubin, a harmadikban egy ezüst korsó, a negyedikben egy halom fekete föld. És volt a szobának a közepén egy gyönyörû szép trón, azon a trónon ezüst koporsó, ezüst koporsóban feküvék egy király, a fején arannyal, drágakövekkel, gyöngyökkel ékes korona, s vala a koporsó elõtt egy széles, arany deszka. Azon az arany deszkán Hasszánnak ismeretlen betûkkel felírva ez:
»Az emberek, amíg élnek, mindig alszanak, csak a halál órájában ébrednek fel. Mi örömem van nekem abban mostan, hogy hatalmas nagy birodalmam vala, s hogy az enyém volt mind ez a sok drága kincs, amely itt van? Semmisem tart oly kevés ideig, mint a boldogság, s minden emberi erõ nem egyéb, mint gyengeség. Óh, esztelen halandó! Valameddig az élet ringó bölcsejében fekszel, ne bízd el magadat a te szerencsédben, gondolj az idõre, azokra az idõkre, amidõn a fáraók uralkodtak. Õk nincsenek többé s nemsokára te sem leszel, mint ahogy õk nincsenek.«
- Miféle fejedelem fekszik a koporsóban? - kérdezte Hasszán.
- Ez egy régi egyiptomi király - felelte a brámán. - Õ építtette ezt a földalatti helyiséget, ebben ezt a drága szép templomot.
- Csudálatos dolog, amit te beszélsz, - mondotta Hasszán. - Más királyok a földön hagynak maguk után emléket, ha azt akarják, hogy róla az utódok megemlékezzenek s íme, ez a föld alá hordja kincseit, a föld alatt állít magának emléket, amirõl az emberek nem tudnak, amit halandó ember nemigen lát.
- Igazad van, - mondotta a brámán - de hát ez a király nagy tudós ember volt. El-eltûnt az udvarából és idejárt erre a helyre, hogy csudálatosnál csudálatosabb dolgokkal foglalkozzék; hogy csudálatosnál csudálatosabb dolgokat találjon ki az õ elméje. Sok mindenféle titkot ismert õ. Ismerte a bölcsek kövének a titkát is. Tudta, hogy miképpen kell ebbõl a fekete földbõl, mely itt van a szögletben, elõállítani a legdrágább kincseket.
- ...
|
|
|
