 |
| |
Grimm testvérek
Title:A két testvér
Subject:FICTION
Grimm Testvérek: A KÉT TESTVÉR
Volt egyszer két testvér, az egyik gazdag, a másik meg szegény. A gazdag aranymíves volt és gonosz szívû; a szegény söprûkötésbõl élt, s jó és becsületes ember volt. Ennek a szegénynek volt két fia, két ikertestvér; úgy hasonlítottak egymásra, mint egyik tojás a másikra. El-eljárogattak gazdag nagybátyjuk házába, és rendszerint kaptak ott valami kis ételmaradékot.
Egyszer a szegény ember rõzséért ment az erdõbe. Az egyik fán megpillantott egy különös madarat: színarany volt s olyan szép, amilyet még sosem látott. Fölkapott egy kavicsot, megcélozta, és el is találta, de éppen csak annyira, hogy a kõ egy kicsit meghorzsolta a madár tollát. A madár elrepült, de egy aranytoll lehullott a szárnyából a földre. A szegény ember fölvette, és elvitte a gazdag testvérének.
- Ez bizony színarany - mondta az, és sok pénzt adott neki érte. Másnap a szegény ember fölmászott egy nyírfára, gallyat akart szedni róla. Egyszerre csak megrebbent a lomb, és kirepült belõle az aranymadár. A szegény embernek nem sokat kellett keresgélnie, hamarosan rábukkant a fészekre. Egy tojást talált benne, színtiszta aranyból. Fogta, azt is elvitte a bátyjának.
- Színaranyból van ez is - mondta a gazdag testvér, s megint megadta busásan az árát. Hanem a végén hozzátette: - Most aztán már magát a madarat szeretném.
A szegény ember harmadszor is kiment az erdõbe, s mikor látta, hogy a madár most is ott ül a fán, fölkapott egy kavicsot, s úgy megdobta, hogy nyomban leesett. Fölvette, elvitte a testvérének, s kapott érte egy nagy halom aranyat.
"No ezzel már kezdhetek valamit" - gondolta, és elégedetten hazament. Az aranymíves azonban agyafúrt ember volt, nagyon jól tudta, miféle jószág ez a madár. Beszólította a feleségét, s így szólt hozzá:
- Süsd meg nekem az aranymadarat, de vigyázz, nehogy valami híja legyen! Az egészet mindenestül én magam akarom elfogyasztani!
Tudta ugyanis, hogy aki ennek a madárnak a szívét meg a máját megeszi, az élete fogytáig minden áldott reggel egy aranyat talál a vánkosa alatt.
Az asszony megkopasztotta a madarat, nyársra húzta, és sütni kezdte. Közben azonban valami dolga akadt odakint az udvaron. Azalatt a söprûkötõ két gyereke beszaladt a konyhába. Kíváncsian nézték a nyársat, forgattak rajta egyet-kettõt, szimatolták a jó sültszagot, és nagyon megkívánták a madárpecsenyét. És mert a forgatás közben két darabka lepottyant a serpenyõbe, azt mondta az egyik:
- Együk meg ezt a pár falatkát, nagyon éhes vagyok, úgysem veszik észre. Neki is láttak nyomban, egyik az egyik darabkának, másik a másiknak. Közben visszajött az asszony is. Látta, hogy a gyerekek rágnak valamit.
- Mit esztek? - kérdezte tõlük.
- Két darabka leesett a madárból - felelték -, gondoltuk, azt megehetjük.
- Jaj nekem! - ijedt meg az asszony. - Hiszen az a szíve meg a mája volt; mit szól az uram, ha észreveszi, hogy híja van a madárnak!
Gyorsan levágott egy kiskakast, kivette a szívét meg a máját, rászúrta a nyársra, s amikor a pecsenye kisült, föltálalta az aranymívesnek.
Az magára zárta az ajtót, s mohón nekilátott a falatozásnak, elõször megette a szívet meg a májat, aztán a combját, a mellét, a szárnyát, nem hagyott belõle egy falatkát sem.
Másnap reggel, amint a szemét kinyitotta, elsõ dolga volt, hogy a párnája alá nyúlt. Hanem egy fia arany nem sok, annyit sem talált alatta.
A söprûkötõ két gyereke még csak nem is sejtette, milyen nagy szerencse érte õket. Nagyon elcsodálkoztak, amikor reggel egyszer csak kigurult valami a vánkosuk alól, lepottyant a földre, és csendült egyet.
- Nézd csak, de szép fényes kis guriga! - kiáltotta az egyik. Hamar fölvették, akkor látták, hogy arany. Mutatták az apjuknak; az is csak ámult-bámult: hogyan kerül aranypénz az õ gyerekeinek a feje alá?
A dolog másnap, harmadnap is megismétlõdött. A szegény ember aggódni kezdett, hogy a végén még baj lehet a dologból; elment a bátyjához, és elmondta neki, hogy a két fiának minden reggelre egy-egy arany terem az ágyában.
A gazdag ember rögtön sejtette, mi történhetett.
"Ezek a hitvány kölykök elették elõlem az aranymadár szívét és máját - mondta magában. - De ez egyszer nem viszik el szárazon: lakolni fognak érte!"
Így szólt az öccséhez:
- Az a két gyerek az ördöggel cimborál, mert ilyesmi nem történhetik tisztességes úton. Vigyázz, még nagy bajod lehet belõle; ne tûrd õket tovább a házadban! Ha te el nem kergeted õket, nekem kell majd rendet teremtenem a házad táján!
A söprûkötõ attól félt, hogy a bátyja végül még elemészti a két fiút.
"Még mindig jobb nekik, ha kiteszem a vadonba, és a sorsukra hagyom õket, úgy talán megmenekülnek" - gondolta.
Nagy búsan föltarisznyázta a gyerekeket, kiment velük az erdõbe, mintha csak a favágáshoz vinné õket segítségnek; aztán mikor jól bent jártak már a rengetegben, fájó szívvel mind a kettõt megcsókolta és elszaladt.
A gyerekek összevissza futkostak az erdõben, keresték az utat hazafelé, de hiába, inkább mind beljebb és beljebb tévedtek. Végül is egy vadász talált rájuk.
- Hát ti kinek a gyerekei vagytok? - kérdezte az tõlük.
- A szegény söprûkötõ fiai volnánk - felelték, s elmesélték neki, hogy az apjuk nem akarta tovább megtûrni õket a házában, mert minden reggel egy arany terem a párnájuk alatt.
- Nincs abban semmi rossz - mondta a vadász -, ha amellett becsületesek maradtok, és nem lesztek naplopók.
A jó embernek megtetszett a két fiú, neki magának nem volt gyerekre, hát hazavitte õket magával, s azt mondta nekik:
- Mostantól fogva én leszek az apátok, én foglak fölnevelni benneteket. Megtanította õket a vadászmesterségre, az aranyat pedig, ami reggelente a vánkosuk alatt termett, félretette, hogy hiánytalanul mind meglegyen, ha majd egyszer szükség lesz rá.
Mikor aztán fölserdültek, nevelõapjuk egy szép napon magával vitte õket az erdõbe.
- Itt az ideje, hogy megpróbálkozzatok a mesterlövéssel. Ha sikerül, fölszabadítlak benneteket, és igazi vadászok lesztek.
Kimentek a lesre, és sokáig várakoztak, de vad nem mutatkozott. Végül aztán a vadász észrevette, hogy az erdõ fölött ék alakban egy dunnalúdraj úszik. Odakiáltott az egyik fiúnak:
- Lõj le egyet az ék mind a három sarkáról!
Mindegyik lövés talált, a fiú kiállta a próbát. Csakhamar feltûnt egy második raj is, olyan alakban szállt, amilyen egy írott kettes. A vadász most a másik fiúnak kiáltott át, hogy lõjön le egyet mindegyik sarkáról. Annak is sikerült, az is kiállta a próbát. Erre a nevelõapjuk így szólt:
- Felszabadítlak benneteket; mától fogva kitanult vadászok vagytok.
A fiúk tanakodni kezdtek egymás közt, mitévõk legyenek, mit kezdjenek a szabadságukkal.
- Nem volna szép, ha tovább is a nevelõapánk nyakán élnénk, foglalkozás után kell néznünk - mondta az egyik.
- Igazad van - felelte a másik -, csakhogy mielõtt beállnánk valahová, elõbb világot kellene látnunk. Hiszen itt élünk gyerekkorunk óta, s ezen a rengetegen kívül nem ismerünk semmit.
Este aztán, mikor vacsorához ültek, így szóltak a nevelõapjukhoz:
- Kedves apánk, kitanultuk a mesterségünket, most már egy kicsit körül szeretnénk nézni a nagyvilágban. Ha megengeded, elindulnánk szerencsét próbálni.
- Ez derék vadászhoz illõ beszéd - mondta az öreg -, magamnak is ez volt a kívánságom. Menjetek csak, kísérjen a jó szerencse utatokban! Csakhamar eljött a búcsúzás napja. A vadász egy-egy jó puskát ajándékozott nekik.
- Vigyetek magatokkal a megtakarított aranyotokból is annyit, amennyi csak kell - mondta.
Elkísérte õket egy darabon, s amikor végleg búcsút vettek egymástól, még egyszer megölelte õket, s egy fényes pengéjû kést nyújtott át nekik.
- Fiaim, ha valaha elválik az utatok egymástól, szúrjátok be ezt a kést az általútnál egy fába. Amelyikõtök oda visszatér, leolvashatja a késrõl a testvére sorsát.
- Hogyan, kedves apánk? - kérdezték a fiúk.
- Úgy, hogy a kés pengéjének két lapja van; az egyik jelenti az egyiketek életét, a másik a másikotokét. Ha fényes marad, jó sorsot jelent; ha megrozsdásodik, az a halál jele.
A fiúk eltették a kést, és nekivágtak a nagyvilágnak. Nemsokára bejutottak egy erdõbe. Akkora rengeteg volt, hogy egy nap alatt át sem bírtak vágni rajta; ott lepte õket az éjszaka. Másnap megint egész nap mentek, mégsem kerültek ki a vadonból. Elfogyott az ennivalójuk is, hát azt mondja az egyik:
- Lõnünk kell magunknak valamit, különben fölkopik az állunk. Megtöltötte a puskáját, s körülnézett. Éppen arra szaladt egy öreg nyúl, azt célba vette.
Hanem a nyúl fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két nyulacskát adok neked.
Beugrott a bozótba, és már hozta is a két nyuszit. De azok olyan bátran játszadoztak, olyan kedvesek voltak, hogy a vadászoknak nem volt szívük megölni õket. Megsimogatták a két kicsi jószágot, azok meg hozzájuk szegõdtek, és ott ügettek hûségesen a nyomukban.
Ahogy továbbmentek, egyszerre csak egy róka osont el elõttük. Kapták a puskájukat, le akarták lõni, de a róka fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisrókát adok neked.
És már hozta is a két rókafit. A vadászok azokat sem akarták megölni, hanem a nyuszik mellé szoktatták õket, s így mentek tovább a kíséretükkel. Nem sokáig mentek, mert egyszerre csak egy farkas bukkant eléjük a sûrûbõl. Nosza, megcélozták, de a farkas fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kisfarkast adok neked.
Azt a két farkaskölyköt is odacsapták a többi állat mellé, a kíséretükbe. Kisvártatva egy medve cammogott elõ a bozótból, de annak sem volt kedve a fûbe harapni, hát fölkiáltott:
Hagyd meg, vadász, életemet:
két kismackót adok neked.
A két bocsot a többi állat mellé adták pajtásul, úgyhogy most már nyolcan voltak.
Így mentek tovább, de hamarosan megtorpantak, mert ijesztõ ordítással hirtelen egy oroszlán rontott ki a sûrûbõl. Dühösen rázta a sörényét, de a vadászok nem rettentek meg tõle, hanem ...
|
|
|
