Grimm testvérek

Title:A vitéz szabócska
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Grimm testvérek
A VITÉZ SZABÓCSKA

Egyszer egy szép nyári reggelen a szabócska az ablaknál ült a munkaasztalánál, és vidáman varrogatott. Éppen arra ment az utcán egy parasztasszony, kosárral a hátán, és nagyban kiabálta:

- Lekvárt vegyenek! Lekvárt vegyenek!

A szabócska szerette az édességet, s a lekvárnak már a neve hallatára is megnyalta a szája szélét. Kikukkantott az ablakon, és lekiáltott:

- Ide, ide, jó asszony, itt egykettõre elkel a portékája!

Az asszony felmászott a lépcsõn a nehéz kosárral, egészen kifulladt a kapaszkodástól. A szabócska sorra kirakatta vele a köcsögjeit, emelgette, latolgatta, szagolgatta õket, végül azt mondta:

- Szó se róla, jó lekvár. Mérjen ki belõle négy lattal. Az sem baj, ha negyed font lesz.

A kofaasszony jobb vásárra számított, nem ilyen csekélységért kapaszkodott ilyen magasra! De hát mit tehetett egyebet, kimérte neki a négy lat lekvárt, és mérgesen, dohogva elment.

- Adjon erõt, egészséget! - rikkantotta a szabócska, kenyeret vett elõ a szekrényébõl, leszelt egy jókora karajt, és megkente.

"Ez lesz aztán a lakoma! - mondta magában. - Hanem mielõtt nekilátok, befejezem a mellényt; jobban esik majd a kész munka után." Letette maga mellé a kenyeret, és nagy öltésekkel, szaporán dolgozni kezdett.

Nyár volt, mondom, szép meleg idõ; ilyenkor csak úgy hemzseg a sok légy; ült belõlük egy seregre való a szabócska szobájának a falán is. Bágyadtan szenderegtek a forróságban, hanem egyszerre csak fölneszeltek: finom illat csapta meg az orrukat. Mert hát az édes lekvárnak a szaga ínycsiklandozóan terjedezni kezdett a szobácskában. Nosza, rajzani kezdtek a legyek csapatostul szálltak rá a kenyérre.

- Nem mentek innen! - pattogott a szabócska, és elhessentette a hívatlan vendégeket. Csakhogy azok nem értették ám a szép szót. Nem hagyták magukat, mind sûrûbben tódultak a zsákmányra.

A szabócskát végül is elfutotta a méreg. Elõkapott a sutból egy rongyot, és nagyot kiáltott:

- Majd adok én nektek!

Azzal irgalmatlanul odavágott.

Az volt ám a pusztítás! Megszámolta az eredményt; se több, se kevesebb: hét döglött légy hevert elõtte égnek meredt lábbal.

"Ez igen! - ámuldozott a szabócska a saját vitézségén. - Kire mondják, ha nem rám, hogy: ez aztán legény a talpán? Errõl az egész városnak tudomást kell szereznie!"

Gyorsan kiszabott magának egy övet, megvarrta, és nagy betûkkel ráöltötte: "Hetet egy csapásra." De mikor az övet a derekára fûzte, és peckesen lépegetett egyet-kettõt a szobában, úgy gondolta, ekkora nagy vitézség hírének messzebbre is ki kell terjednie.

"Ej, mit nekem a város! - mondta. - Tudja meg az egész világ, ki vagyok!"

S úgy fickándozott a szíve büszkeségében, akár a bárány farkincája.

Nem is teketóriázott tovább; szûk volt neki a kis mûhely, alig várta, hogy végre kint sétáltassa vitézségét a világban. Éppen csak körülnézett még egyszer a házban, nem vihetne-e magával valamit, aminek még hasznát veheti; de nem talált egyebet, mint egy ócska sajtot. Azt vidáman zsebre tette, leszaladt a lépcsõn, rántott egyet az övén, s ment vitézül a kapuhoz.

A kapuval szemben volt egy bokor, ágai közt egy szürke kismadár vergõdött; fönnakadt szegényke, és sehogyan sem tudott kiszabadulni. A szabócska megszánta, kivette a tüskék közül, és azt is zsebre dugta, a sajt mellé. Aztán fölpattant az apostolok lovára, és elrúgtatott; mert hát sovány is volt, fürge is volt, könnyen ment neki a gyaloglás.

Az út, amelyiken elindult, egy magas hegyre vitte. A szabócska nemsokára fölért a csúcsra. Hát mit látott? Egy óriás ült a sziklán, és otthonosan, kényelmesen nézelõdött.

A kis szabó odament hozzá, és megszólította:

- Jó napot, pajtikám! Látom, itt lopod a napot, bámészkodsz bele a nagyvilágba. Oda igyekszem én is, szerencsét próbálni; nem tartasz velem?

Az óriás végigmérte az apró emberkét.

- Ó, te hitvány! - mondta foghegyrõl.

- Mit beszélsz?! - vágott vissza a szabócska. - Ide nézz, milyen ember vagyok én!

Azzal nagy büszkén kigombolta a kabátját, és megmutatta a derekán az övet.

"Hetet egy csapásra" - olvasta csodálkozva az óriás. Azt hitte, ez a kis mitugrász hét embert csapott agyon egyszerre, és most már egy kicsit nagyobb tisztelettel nézett rá; de azért elõbb próbára akarta tenni.

- Ha van erõd, ezt csináld utánam! - mondta.

Azzal megmarkolt egy kavicsot, és úgy összenyomta, hogy víz csöpögött ki belõle.

- Ez is valami! - nevetett a szabócska. - Nekem az ilyesmi csak játék!

Elõvette a zsebébõl a sajtot, és egyetlen mozdulattal majd kipréselte a levét.

- No, mit szólsz hozzá? Ez már valami, igaz-e?

Az óriás hüledezett, mukkanni sem tudott; nem nézett ki ennyit ebbõl az emberkébõl. Mérgesen felkapott a földrõl egy követ, és olyan magasra hajította, hogy látni is alig lehetett.

- No, te babszem, ezt csináld utánam!

- Nem volt éppen rossz dobás - mondta a szabó fitymálva -, csak az a baj, hogy a kõ mégis visszahullott a földre. Nem úgy, mint az enyém!

Azzal a zsebébe nyúlt, kivette a madarat, és feldobta. A kis szárnyas megörült a szabadságnak, felnyilamodott, s elröppent, vissza sem tért többé.

- No, mit szólsz hozzá, pajtás? - kérkedett a szabócska.

- Hajítani, azt tudsz - ismerte el kelletlenül az óriás. - Most aztán lássuk, a terhet is bírod-e.

Hatalmas tölgyfa hevert nem messze tõlük a földön, talán vihar csavarta ki tövestül. Ahhoz vezette oda az óriás a szabócskát.

- Ha van egy kis szusz benned - mondta -, segíts kicipelni ezt a fát az erdõbõl.

- Szívesen - felelte hetykén a kis ember -, csak vedd a válladra a törzset, én meg majd a koronáját viszem, a sok ágat, gallyat, az a neheze.

Így is történt: az óriás nekiállt, és küszködve a vállára emelte a súlyos törzset, a szabócska meg rátelepedett hátul az egyik ágra. A nagy behemót még csak hátra sem tudott nézni, nem mozdíthatta a nyakát a tehertõl; csak cipelte fújtatva az egész fát, törzsét is, koronáját is, meg még ráadásul a szabót is rajta.

Ez igen jól érezte magát a helyén. Olyan jókedve kerekedett, hogy fütyürészni kezdett. Azt fütyülte szép hegyesen:

Három szabólegények,
Elindultak szegények...

És még cifrázta is, mintha csak gyerekjáték volna neki a cepekedés.

Az óriás húzta-vonta egy ideig a nehéz terhet, de aztán nem bírta tovább.

- Hé, vigyázz! - kiáltott hátra. - Ledobom a törzset!

A szabó fürgén leugrott, átkapta az egyik vastag ágat, mintha õ is hurcolta volna, és odaszólt az óriásnak:

- Ekkora nagy golyhó, és még ezt sem bírja el! Nem szégyelled magad? Az óriás morgott valamit mérgében, s mentek tovább. Csakhamar egy cseresznyefa akadt az útjukba. Az óriás, se szó, se beszéd, felnyúlt a tetejére, ott piroslottak a legérettebb szemek, meghajlította a fát, s odaadta a koronáját a szabó kezébe.

- Együnk!

A szabócska azonban sokkal gyöngébb volt, semhogy tartani bírta volna a fát. Abban a pillanatban, amikor az óriás elengedte az ágat, a korona visszacsapódott a magasba, és nagy ívben fölröpítette a szabót. Az kapálózva jót repült a levegõben. Ahogy végre baj nélkül földet ért, azt mondja neki az óriás:

- Ilyen gyönge legény vagy? Még azt a vékony vesszõt sem bírtad tartani?

- Bírni bírtam - felelte a szabó -, mit gondolsz, az is valami annak, aki hetet ütött egy csapásra? Odaát a bozótban éppen lõttek egyet a vadászok megijedtem, hogy eltalálnak, hát átugrottam a fát. Ugord át te is, ha tudod!

Az óriás nekirugaszkodott, nagyot ugrott, de hiába: fönnakadt az ágak közt s alig tudott lekecmeregni. Így hát ebben is a szabócska lett a gyõztes.

Az óriás most már igazán méregbe gurult.

- Hát ha valóban olyan nagy legény vagy - kiáltotta -, gyere velem a barlangunkba, töltsd nálunk az éjszakát!

- Hiszen éppen azt akartam kérdezni tõled, nem tudsz-e valami alkalmas éjjeli szállást - felelte vidoran a szabócska.

Hamarosan megérkeztek a barlanghoz. Már ült néhány óriás a tûz körül; éppen vacsoráztak, mindegyik egy egész sült birkát tartott a kezében.

A szabócska körülnézett a barlangban.

- Mennyivel tágasabb itt, mint az én mûhelyemben! - mondta.

Az óriás erre egy szót sem felelt, csak megmutatta neki az ágyát, és rámordult:

- Feküdj le, aludd ki magad!

Hanem az ágy nagyon nagy volt a kis szabónak; nem is feküdt bele, az egyik sarokba kuporodott, s ott szunyókált.

Éjfélre járhatott az idõ mikor az óriás óvatosan fölkelt. Azt hitte, a szabócskát már réges-régen elnyomta az álom. Fogott egy vasdorongot, és úgy rávágott vele az ágyra, hogy az nyomban leszakadt.

"No - gondolta -, ennek az ugribugri szöcskének is megadtam a magáét!"

Kora hajnalban az óriások mind kimentek az erdõbe, a szabócskáról egészen megfeledkeztek. Hát amint odakint tesznek-vesznek, látják, hogy jön ám nagy vidáman, egyenest feléjük! Nagyon megijedtek tõle, attól féltek, egy csapásra nyomban agyonvágja valamennyiüket.

Fogták magukat, s hanyatt-homlok elszaladtak.

A szabócska pedig addig botorkált a fák közt, míg végre kijutott az erdõbõl. Ment, mendegélt tovább az orra után, s egy idõ múlva egy királyi palotának a kertjébe ért. Fáradt volt már, leheveredett a gyepre, és elaludt.

A kertészlegények a közelben kapáltak, nemsokára észrevették, köréje gyûltek, nézegették, ki ez, mi ez, hogyan került ide. Az egyik legény egyszer csak meglátta a derekán az övet s azon az írást: "Hetet egy csapásra."

- Ez csak valami nagyon nagy vitéz lehet! - suttogták, s mentek jelenteni a dolgot a királynak.

- Urunk királyunk, a kertben alszik egy hõs, aki hetet üt egy csapásra!

A királynál éppen együtt ült a tanács. Megvitatták, mitévõk legyenek.

- Béke van nálunk - mondta az egyik tanácsúr -, csak zavart keltene az országban egy ilyen vakmerõ vitéz. Ki tudja, milyen kötözködõ természetû. Legjobb lesz, ha szépszerével túladunk rajta.

- Nem úgy van! - mondta egy másik. - Hátha egyszer háború lesz! Akkor nagy hasznát vehetjük!

A többség azon volt, hogy a ...

  • Libri.it

  • Libri.it