Grimm testvérek

Title:A fehér kígyó
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Grimm testvérek
A FEHÉR KÍGYÓ

Élt valaha régen egy király, akinek messze földön híres volt a bölcsessége. Nem maradt elõtte rejtve semmi, mintha csak a szelek súgták volna meg neki a titkokat. Hiába lepleztek, hiába takargattak elõtte valamit: a király rögtön megtudott mindent.

Ezen aztán váltig csodálkoztak az országban, de csodálkoztak egy különös szokásán is. Amikor ugyanis vége volt az udvari ebédnek, a király mindenkit kiküldött az ebédlõterembõl, aztán egy idõ múlva csöngetett, s akkor egyik bizalmas szolgája egy letakart tálat tett elé. A király, mielõtt a fedõt fölemelte, a szolgát is kiküldte, így aztán senki nem tudta, mi van a tálban, mit eszik a király, ha magára marad az ebédlõben.

Csakhogy a szolga oldalát rettenetesen furdalta a kíváncsiság! Addig-addig, hogy a végén már nem bírt ellenállni neki; s egy szép napon, amikor a király másodszor is becsöngette, hogy vigye el a tálat, nem a szokott helyére tette, hanem beosont vele a szobájába, magára zárta az ajtót, és leemelte a fedõt. Mit talált a tálban? - Egy fehér kígyót.

Ha már idáig jutott, hogyan állhatta volna meg, hogy meg ne kóstolja? Leszelt belõle egy darabkát, és a szájába vette.

Abban a pillanatban furcsa, szapora csacsogást hallott az ablaka felõl.

"Hát ez miféle terefere?" - gondolta.

Odament az ablakhoz, és kifülelt. Hát a verebek fecsegtek egymás közt a bokrok alatt, vége-hossza nem volt a pletykának: mit láttak, mit hallottak, mi történt a szomszédéknál, mi a harmadik határban. És a szolga szóról szóra mindent kihallgatott; mert aki a fehér kígyó húsából evett; annak egyszeriben csodálatos képessége támadt: megértette az állatok nyelvét.

Történt ebben az idõben, hogy a királynénak eltûnt a legszebbik gyûrûje. A szolgának mindenüvé szabad bejárása volt, reá esett hát a gyanú; ki más lehetne a tettes, mint õ? A király maga elé idézte, és keményen megfenyegette, hogy ha másnapig meg nem nevezi a bûnöst, senki le nem mossa róla a tolvaj nevet, s ugyan meg nem szabadul a büntetéstõl! Hiába hangoztatta a jámbor, hogy ártatlan, és színét se látta a királyné gyûrûjének: nem használt az semmit.

- Úgy vigyázz, hogy holnap tömlöcbe vetnek, tán még fejedet is veszik! - mondta neki az udvarmester, és kikergette a palotából.

Szegény szolga mit tehetett egyebet? Lement nagy búsan a kertbe, leült egy fa árnyékába, tenyerébe temette a fejét, s úgy töprengett, úgy emésztõdött, hogyan szabadulhatna meg ebbõl a nagy veszedelembõl.

Nem messze tõle kis patak folyt, partján ott pihentek a királyné majorságának a kacsái, tollászkodtak, és közben bizalmasan elbeszélgettek. A szolga egyszerre hegyezni kezdte a fülét. Arról folyt köztük a szó, hol, merre totyogtak aznap hol, miféle jó eledelre akadtak. S akkor az egyik kacsa bosszúsan azt kiáltotta:

- Kegyetlenül nyomja a begyemet az az átkozott gyûrû!

- Miféle gyûrû? - kérdezte egy másik.

- Az, amelyiket siettemben véletlenül lenyeltem a királyné ablaka alatt!

A szolga, amint ezt meghallotta, fölugrott, nyakon csípte a kacsát, s akárhogy jajgatott, akárhogy hápogott, szaladt vele a konyhába a szakácshoz.

- Vágd le gyorsan ezt a récét! Épp elég kövér már!

- Az igaz - hagyta helyben a szakács, és meglatolgatta a szárnyast -, derekasan meghízott, éppen jó lesz vacsorára.

Azzal nyissz! - elvágta a kacsa nyakát, és elkezdte kibelezni. A begyében egy csomó kukorica közt megtalálták a királyné elveszett gyûrûjét.

A szolga ment egyenest a királyhoz.

- Felséges uram, itt van a gyûrû, most találtuk egy kacsa begyében; itt a bizonyság rá, hogy igazat szóltam: ártatlan vagyok.

A király restellte magát az igazságtalansága miatt.

- Látom, alaptalan volt a gyanú - mondta -, jóvá akarom tenni a rajtad esett sérelmet. Kérhetsz, amit akarsz: aranyat, magas állást a palotámban; minden kívánságodat teljesítem.

De a szolgának nem volt kedve olyan házban maradni, ahol megrágalmazták, és kételkedtek a becsületében.

- Uram királyom - felelte -, köszönöm a Felséged jóságát, de nekem csak egyetlen vágyam van: szeretnék egy kicsit világot látni. Nem is kérek egyebet, csak egy jó lovat meg egy kis pénzt, útravalónak.

- Menj le az istállómba, válassz lovat magadnak - mondta a király, és meghagyta a kincstartójának, lássák el a szolgát annyi pénzzel, amennyit akar.

A szolga aztán nyomban útnak is indult; nekivágott a nagyvilágnak.

Egy szép napon, amint éppen egy tó partján poroszkált, három halat pillantott meg: fönnakadtak a nádban, és keservesen tátogattak. A halakról ugyan azt tartják, hogy némák, õ azonban meghallotta és meg is értette a panaszukat: azon siránkoztak, milyen keserves dolog, hogy ilyen nyomorultul kell elpusztulniuk.

A szolga jó ember volt, megesett rajtuk a szíve, leszállt a lováról, és visszatette a három pórul járt pontyot a vízbe.

Azok egyszerre ficánkolni kezdtek örömükben; csaptak egyet-kettõt a farkukkal, s eltûntek, de csakhamar újra kidugták a fejüket a tóból, és azt mondták:

- Jótett helyébe jót várj; megháláljuk még neked, hogy megmentetted az életünket.

A szolga továbbkocogott, de egyszerre mintha vékonyka hangot hallana odalent a homokban. Fölfigyelt, mi lehet az; hát egy hangyakirály jajveszékelt odalent:

- Ó, ha az emberek egy kicsit óvatosabbak volnának azokkal az otromba nagy állataikkal! Ez a buta ló a végén még egész népemet agyontapossa a vaskos patáival!

A szolga gyorsan megrántotta a kantárszárat, és befordult egy dûlõre, nehogy a sürgõ-forgó bolynak baja essék.

A hangyakirály meg utána kiáltott:

- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!

A dûlõ erdõbe torkollott, s az út most abban kanyargott tovább. A szolga föl-föltekintett az akácok ritka lombján át az égre. Hát az egyik fa tetején egyszer csak észrevett egy gallyakból összetákolt hollófészket. A hollópár ott állt a fészek szélén. Éppen hajigálták kifelé a fiókáikat.

- Takarodjatok, akasztófavirágok! - rikácsolták. - Elég nagyok vagytok, ideje, hogy gondoskodjatok magatokról!

A szerencsétlen fiókák szárnyukszegetten hevertek a fûben; csapkodtak, verdestek és siránkoztak.

- Hogyan gondoskodhatnánk magunkról, gyámoltalan fiókák, hiszen még repülni sem tudunk! Nincs más hátra, éhen kell pusztulnunk.

A szolga megszánta õket, leszúrta a lovát, s otthagyta nekik eledelül. A hollófiak odaszökdécseltek, nekiestek a lakomának, és mikor jóllaktak, elkezdtek kiabálni:

- Jótett helyébe jót várj: ezt még megháláljuk neked!

A szolga most már gyalog bandukolt a világban. Ment, mendegélt, végül egy nagy városba ért.

Zsivaj, lárma, tülekedés volt az utcán, a sok nép csak úgy hullámzott, az emberek majd egymást tiporták.

- Mi van itt? - kérdezõsködött a szolga. - Mire vár ez a tömeg?

De nem kapott feleletet; mindenki ágaskodott, a nyakát nyújtogatta, mert az egyik utcából egyszerre elõrúgtatott egy piros bársonyruhába öltözött lovas, belefújt a kürtjébe, és amikor csend lett, harsány hangon rákezdett a mondókájára:

Közhírré tétetik országnak és világnak;
a királykisasszony férjet keres magának.
Aki jelentkezik gondolja meg a dolgát,
mert halál fia, ha nem állja meg a próbát.
Ráment az élete már sok derék legénynek.
Van-e ma köztetek leánykérõ, vitézek?

- Van! - kiáltotta a szolga.

A tömeg utat nyitott neki, õ meg odaállt a lovas elé, és azt mondta:

- Egy életem, egy halálom: itt vagyok, jelentkezem a királykisasszony kérõjének!

- Meggondoltad? - kérdezte a lovas. - Ha nem tudod teljesíteni a feladatot, téged is lenyakaznak, mint a többi vakmerõt. Még visszaléphetsz!

- Míg a nagyvilágot jártam, hallottam a hírét a királykisasszony szépségének; tudom, nincs nála szebb széles e földön. Vagy elnyerem a kezét vagy meghalok!

Most már a lovas nem akadékoskodott tovább; bevezette a palotába, egyenest a király elé, a trónterembe. A király jobbján ott ült a leánya; olyan ragyogó szép volt, hogy a szolgának belekáprázott a szeme.

A királykisasszony nem szólt egy szót sem, csak lehúzta az ujjáról a gyûrûjét, és rátette egy aranytálcára. A szolgára jóformán oda se nézett; büszkén, kevélyen kivonult a terembõl.

- Ezt a gyûrût kell felhoznod a tenger fenekérõl - mondta a király. - Ha nélküle jössz vissza, addig lökünk vissza a hullámokba, míg oda nem veszel.

Az ifjút kivitték a tengerpartra, ott a szeme láttára jó mélyre beeveztek, és beledobták a gyûrût a vízbe.

- Ezt aztán keresheted! - mondták, és ott hagyták egyedül.

Õ csak állt, állt a parton, és még csak nem is töprengett rajta, hogyan teljesíthetné a feladatot; ki tudná megtalálni azt a parányi gyûrût ez alatt a nagy víz alatt abban a rengeteg homokban?

"No - gondolta magában -, búcsúzz el a napvilágtól, mert holnap vége az életednek!"

Hanem egyszer csak fodrozódni kezdett a tenger sima tükre; tiszta volt a víz, egészen áttetszõ, s három hal siklott benne, egyenesen feléje. A középsõnek volt valami a szájában; ahogy a közelébe értek, látta, hogy egy kagyló. A hal kiúszott vele a partra, letette az ifjú lába elé, s így szólt:

- Ez a hála, amiért megmentetted az életünket.

Egy csobbanással elmerült, és már el is tûntek mind a hárman; csak a víz fodrozódása mutatta, merre siklanak, befelé a mélybe.

Az ifjú fölvette a homokból a kagylót, és kinyitotta: benne csillogott az aranygyûrû. Sietett a palotába, jelentkezett a király elõtt, tenyerén tartotta a gyûrût, úgy mondta:

- Uram királyom, teljesítettem a feltételt, kérem a megígért jutalmat!

Hanem a kevély királylány hallani sem akart róla.

- Aki nem rangombéli, annak még egy próbát kell kiállnia - mondta.

Leszaladt a kertjébe, és a tulajdon kezével szórt szét tíz szakajtó kölest a pázsiton.

- Ezt holnap hajnalra, mielõtt a nap fölkel, mind fel kell szedned mondta. - Ha csak egy szem híja lesz is: vége az életednek!

Az ifjú leült a kertben egy padra. Egy kicsit gondolkodott, hogyan lehetne összeszedni a kölest; de hát tudta õ azt jól, hogy sehogyan sem! Nem is törte magát többet, ült, és várta, hogy megvirradjon, és vigyék a vesztõhelyre.

Úgy elbúsult a sorsán, hogy talán aludt is ...

  • Libri.it

  • Libri.it