ANDERSEN HANS CHRISTIAN

Title:JÓL VAN, APJUK!
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Hans Christian Andersen
JÓL VAN, APJUK!

Elmondok most egy történetet, amit még gyermekoromban hallottam, de azóta is, valahányszor eszembe jut, egyre szebbnek találom. a mesék olyanok, mint némely derék ember: ahogy vénülnek, úgy szépülnek, s bizony ezt jólesik látni!
Jártál-e már falun, s e afféle zsúptetõs, meszelt falú igazi öreg parasztházat? Zsúpfödelét felveri a fû, zöld moha párnázza, a kéményén meg gólya fészkel, mert az nem hiányozhat róla: Kidõlt-bedõlt a fala, alacsonyak az ablakai, s csak egyet lehet közülük kinyitni. A kemence úgy domborodik, mint egy gömbölyû pocak; a kerítésen kihabzik az orgonavirág, egy görbe derekú fûzfa tövében tócsa kéklik, kacsa bukdácsol benne a fiókáival. Hogy el ne felejtsem: még egy láncos házõrzõ is van ott; mindent és mindenkit megugat.
No, hát szakasztott ilyen állt egy faluvégen, öreg házaspár lakott benne, egy paraszt meg a felesége. Kevésen eltengõdtek, s még fölös jószáguk is volt: a lovuk, amely ott legelészett naphosszat az országút szélén. A parasztember néha ezen lovagolt be a városba, máskor meg a szomszédok kérték kölcsön, s viszonozták ezzel-azzal, de hát több hasznot nem hajtott a ló. Ezért elhatározták, hogy vásárra hajtják a lovat, eladják vagy elcserélik hasznosabb jószágért. De mi legyen az?
- Azt te tudod a legjobban, apjuk! - mondta az asszony. - Éppen ma van hetivásár a városban, eredj, add el a lovunkat pénzért vagy más jószágért. Te mindig okosan cselekszel. hát a vásárra!
Megkötötte szépen az ura nyakravalóját, mert ahhoz õ értett jobban; kettõs csokrot kötött rá, ami legényes külsõt adott az Még a kalapjáról is leveregette a port, aztán megcsókolta, s az ember elkocogott a lován, amelyet vagy elad ma, vagy elcserél hasznosabb jószágért. Majd tudja õ, hogy lesz a legjobb!
Tûzött a nap, egy tenyérnyi felhõ sem látszott az égen. Vásárosok verték föl az országút porát; ki kocsin, ki lovon, ki csak Rekkenõ hõség volt, egyetlen fa sem kínált árnyékot végig az úton.
Kocogott a mi emberünk a lován, s szembetalálkozott egy másik paraszttal, aki tehenet hajtott az országúton, olyan takarosat, amilyen csak lehet egy “Ez biztosan jó tejelõ - gondolta a paraszt, amikor szemügyre vette. - Hátha cserélnénk!”
- e, koma! - szólította meg a tehenes embert. - Állj csak meg egy szóra! Megegyezhetnénk. Nézd meg a lovamat, többet ér, mint a tehened, de nekem a jobb hasznot hajtana. Cserélsz-e velem?
- Cserélek én! - mondta az, s nyomban megkötötték az egyezséget.
A mi emberünk most már hazafordulhatott volna, hiszen amiért útnak indult, azt elvégezte. De õ már eltervezte magában, hogy a megy, hát nem akart róla elmaradni. Ballagott hát tovább, hajtotta a tehenet, az is ballagott, s nemsokára utolértek egy embert, aki egy birkát vezetett az országúton. Szép birka volt, sûrû gyapjas, jól kihízott.
“Ez volna még csak jó nekünk! - gondolta a parasztember. - Ellegelészhetne az árokparton, télen meg bejöhetne közénk a jó melegre. Hasznosabb lenne, ha helyett birkát tartanánk. Talán megalkuszunk.”
A birkás ember, persze, nem is kívánhatott jobb cserét, megkötötték hát gyorsan a vásárt, s a paraszt továbbhajtotta a birkáját az országúton. A keresztútnál szembejött vele egy ember, jókora ludat vitt a hóna alatt.
- Ez aztán a kövér lúd! - szegõdött mellé a mi parasztunk. - Milyen szép hájas, milyen finom a tolla! Madzagot kötnénk a lábára, elúszkálhatna nálunk a tócsában. Legalább nem kellene kidobni az anyjuknak a kenyérhaját. Hányszor mondta: “Ha egy libánk lehetne!” Hát most megkaphatja, ha ugyan cserélsz velem! Megköszönöm szépen, ha odaadod a birkámért!
Hogyne adta volna! A mi emberünk elbúcsúzott a birkájától, s tovább-baktatott a lúddal.
Közel volt már a városhoz, egyre sûrûbben jöttek-mentek az országúton a vásárosok, emberlárma, állatbõgés hangzott mindenütt. Árokparton vezetett az út, a sorompóõr krumpliföldje mellett, ahová a tyúkját szokta kikötni, hogy világgá ne fusson. Suta farkú tyúkocska volt, kancsal is egy kicsit, de különben elég takaros formájú. “Koty, koty! - mondogatta, hogy mit gondolt közben, nem tudom, de a mi emberünk azt gondolta, ahogy meglátta:
“Sose láttam szebb tyúkot, mióta a világon vagyok! Még a papék tojójánál is szebb! De jó lenne nekünk! Egy tyúk mindig talál szemet, még a vak is, ahogy mondják; maga keresi meg a kenyerét. Jól járnék, ha megkaphatnám a ludamért!”
- Cserélnél-e velem? - kérdezte a tyúk gazdájától.
- Biz az nem volna rossz! - felelte ravaszul a sorompóõr, s már kész is volt a vásár. A paraszt nagy vígan tovább-bandukolt a tyúkkal.
Bizony, elég sokat végzett útközben, míg a városba tartott. Meleg volt nagyon, fáradt is volt a mi emberünk, s igen megkívánt egy korty pálinkát, egy falás kenyeret. Útjába esett egy kocsma, hát gondolta, betér egy kicsit. Éppen be akart menni, amikor kinyílt a kocsmaajtó, s a csaposlegény lépett ki rajta; teli zsákkal a vállán. Az ajtóban egymásba botlottak.
- Mit viszel a zsákban? - kérdezte a paraszt.
- Rothadt almát - felelte a csaposlegény. - Jó lesz a disznóknak.
- Kár azoknak! - mondta a paraszt. - De szeretném, ha az anyjuk láthatná ezt a tenger sok almát! A mi öreg fánkon egyetlenegy szem termett az õsszel. Fel is tettük az almáriumra, ott állt, amíg el nem rothadt. Ez is valami - mondta az anyjuk. - No, most láthatná, mi a valami. De megörülne!
- Odaadom én, de mit adsz érte? - kérdezte a csaposlegény. - A tyúkomat!
Odaadta a tyúkját, megkapta a rothadt almát, s bement a kocsmába. A zsák almát nekitámasztotta a kemencének - nem gondolt vele, hogy befûtötték. Tele volt a kocsma: lókupecek, marhahajcsárok ittak odabenn; két ánglius is volt köztük; olyan gazdagok valamennyien, hogy majd kirepedt a zsebük a sok aranypénztõl. Poharazgattak, s fogadásokat kötöttek, hogy milyeneket, megtudjátok.
- Sisss! Sisss! - Mi sustorog a kemence mellett? Sülni kezdett az alma a zsákban.
- Hát ez meg mi?
Megtudták hamarosan. A mi emberünk elbeszélte nekik, milyen jó vásárt kötött: egy tehenet kapott a lováért, azért meg egy birkát, elmondott mindent rendre, egészen a rothadt almáig.
- No csak, ad neked az anyjuk, ha hazamégy! - mondták az ángliusok.
- Ad hát - csókot ad! - felelte a paraszt. - Azt mondja majd: “Jól van, apjuk!”
- Kössünk fogadást! - mondta a két ánglius. - Fogadjunk egy hordó aranyban. Száz aranyat teszünk egy ellen, hogy ma az asszonytól! - Nem kell egy hordó, egy véka is elég - mondta szerényen a paraszt. – De én csak egy zsák almát tehetek föl, no meg magamat és az anyjukomat, ha beéritek vele.
- Üsse kõ! - mondták az ángliusok, s a markába csaptak, megkötötték a fogadást.
Befogták a kocsmáros szekerét, felültek az ángliusok, felült a mi emberünk is, földobták a rothadt almát, s elhajtottak a paraszt házához.
- Adjon anyjuk! - apjuk!
- Elcseréltem a lovunkat.
- Hiszen érted te a dolgodat! - dicsérte meg az asszony, s megölelte az emberét; nem törõdött se a zsákkal, se az ángliusokkal.
- Egy tehenet adtak érte.
- hála, lesz tej a háznál! - örült meg az asszony. - Aludttej kerül az asztalunkra, sajt meg friss vaj! De jó cserét csináltál!
- Az ám, csakhogy a tehenet meg odaadtam egy birkáért!
- Okosan tetted! - az asszony. - Neked mindig helyén van az eszed! Nemcsak juhtejünk lesz, meg juhsajtunk, de gyapjúharisnyánk meg gyapjúujjasunk is! A nem ad gyapjút, kárba veszejti a szõrét! Jól van, apjuk!
- Hanem a birkát elcseréltem ám egy lúdért!
- Te mindenre gondolsz! Mártonnapkor hát libapecsenye kerül az asztalunkra! Azt se tudod, mivel szerezz örömet nekem! Kikötjük a libát a tócsa mellé, s még hízik is Mártonnapig!
- De nincs ám meg a liba se! Elcseréltem egy tyúkért! - mondta az ember.
- Tyúkért! Azt tetted még csak jól! Lesz tojásunk, lesz kiscsirkénk, egész fészekalja! De régóta vágyom rá!
- Úgy ám, de a tyúkot meg odaadtam egy zsák rothadt Jól van, apjuk! Igen jól van! Mindjárt érte, te kedves! tudod-e, mi történt velem?
Amikor elindultál a városba, azt gondoltam, valami igen jót készítek, mire hazajössz: rántottát. Tojás még csak volt a háznál, de hagyma egy szem se. Gondoltam, átmegyek a tanítóékhoz, mert nekik termett hagymájuk, tudom. Hanem az a vén tanítóné olyan zsugori, hogy még egy szem hagymát is sajnált tõlem. - Hagymát? - azt mondja. - Nem termett a kertünkben semmi, még egy rothadt almám sincs! Még azt se adhatok! - No, én most adhatok neki tízet is vagy akár egy teli zsákkal: Jól van, apjuk, igen jól van! - Azzal megcsókolta az urát nagy Ez aztán igen! - kiáltott fel a két ánglius. - Elkótyavetyélte mindenét, de a jókedve megmaradt. Ez csakugyan aranyat ér!
S egy teli véka aranyat adtak a parasztnak, aki kapott a nem szidást, hanem csókot!
Látjátok, milyen hasznos, ha az asszony minden tettéért dicséri az urát, s elismeri, hogy neki van a legtöbb esze.
Szép történet ez! Én gyermekkoromban hallottam, most megtudtad tõlem te is, s nem felejted el soha, hogy amit apjuk tesz, az mindig jól van!

...

  • Libri.it

  • Libri.it