ANDERSEN HANS CHRISTIAN

Title:TIZENKETTEN A POSTAKOCSIN
This text will be replaced
Subject:FICTION Scarica il testo


Hans Christian Andersen
TIZENKETTEN A POSTAKOCSIN

Csikorgott a fagy, szétcsend volt, a tiszta ég csupa csillag.
- Bumm! - ágyúlövés köszöntötte az új esztendõt; Szilveszter éjszakája volt, és tizenkettõt kongattak a toronyban.
- Tra-ra! Tra-ra! - a kürt. Jókora postakocsi állt meg a elõtt. Tizenkét utasa volt, többen nem is fértek volna el benne.
- Éljen! Éljen! - hangzott ki a vidám köszöntõ a házakból, ahol teli poharak csendültek össze az új tiszteletére.
- Boldog új esztendõt! Jó egészséget, takaros kis feleséget! Baj, bosszúság elkerüljön az új esztendõben! - kívántak egymásnak az emberek.
Rázták egymás kezét, összekoccantották poharukat, hogy csak úgy csengett. folyt az ünnepi amikor a postakocsi tizenkét utasával megállt a város kapuja elõtt.
Ugyan kiket hozhatott? Az utasoknak rendben volt az útlevelük, málhával érkeztek, még is hoztak nekem, neked, mindenkinek a városban. Kik lehetnek, s mit hoztak nekünk?
- Jó reggelt! - köszöntötték a kapu õrét.
- Jó reggelt! - felelte az, mert az óra már elkongatta az éjfelet. Aztán megkérdezte az elsõ utast, amikor kilépett a kocsiból: - Mi a neve? Mi a foglalkozása?
- Nézd meg az útlevelemben! Tudsz olvasni! - felelte az elsõ utas. - Én: én vagyok! - szép szál legény volt, prémes bekecset, prémmel bélelt csizmát viselt. - Az vagyok, akiben annyian reménykednek. meg holnap, újévi kapsz tõlem. Rézpénzt meg ezüstpénzt hajigálok az emberek közé, bálokat rendezek, harmincegy bált, ennyi éjszaka áll rendelkezésemre. A hajóim jég közé fagytak, de a szobámban jó meleg van: Kalmár vagyok. Január a nevem.
Nyomban utána a második utas szökkent le nagy vidáman a postakocsi hágcsóján, álarcosbálok, komédiák, táncos mulatságok fõ-fõ mestere. Nem volt nála egyéb, csak egy nagy hordó.
Ebbõl a hordóból ugranak majd ki farsangkor a jókedv ördögei! - kiáltotta. - mulatni akarok meg mulattatni, amíg tart az élet, mert az egész családból az én idõmet szabták a legrövidebbre. Csak huszonnyolc napom van. Talán megtoldják még egy nappal, de az se sokkal több. Éljen a vígság!
- Tilos a csendháborítás! - intette rendre az õr.
- Nekem ugyan nem tilos! - kiáltotta hetykén az utas. - hercege vagyok. Február a nevem.
Elõbukkant a harmadik utas is. Ösztövér legény volt. Ínséges formájú, mint a böjt maga. Idõjóslással foglalkozott, s az bizony nem valami zsíros hivatal. Nem volt rajta egyéb dísz, csak egy kis ibolyacsokor a gomblyukában; de nagyon apró ibolyákból.
Március, hopp! - kiáltott rá a negyedik, aki nyomban utána lépett ki a kocsiból, és meglökte az elõtte állót. - ugorj be az õr szobájába, jó puncsot fõztek ott, érzem a szagát! - De ez a negyedik csak áprilist akart járatni a társával, így mutatkozott be az õrnek. Bolondos legénynek látszott, olyannak, akinek több az ünnepnapja a munkás napjánál. - Föl-alá táncol a kedvem! - rikkantotta. - S ahogy a kedvem tartja, esõ esik, vagy nap süt. Sír az egyik szemem, nevet a másik, ezt csinálják utánam! Csupa nyári ruha van a ládámban, de nem vagyok bolond, hogy fölvegyem! Itt vagyok! Tavaszi lakkcipõben, de téli kesztyûben megyek sétálni vasárnap.
Nyomában egy libbent le a kacsiról.
- Május vagyok! - mutatkozott be. Bükkfalevél színû selyemruhát viselt, kökörcsin koszorút a hajában; szagosmüge illata áradt a ruhájából olyan erõsen, hogy az õr eltüsszentette magát. - Egészségére! - mosolygott rá a Ó de gyönyörû szép volt! Énekelni is, de nem a színházban, hanem kinn a zöld erdõben, a maga gyönyörûségére.
- Most jön a menyecske! - kiáltották, s lesegítették az ifjú Június asszonyt a kocsihágcsón. Szép, sudár teremtés volt, rátarti és fürge mozgású. Látszott rajta, azért jött a világra, hogy munkára tanítsa az álomszuszékokat. De lakomát is adott, méghozzá az leghosszabbik napján, hogy vendégeinek ideje legyen a sokféle jót elfogyasztani. Járhatott volna a maga hintaján is, de postakocsin döcögött a társaival, ezzel is mutatva, hogy cseppet sem gõgös. Különben sohasem utazott egyedül: mindenüvé elkísérte öccse, a Július.
Piros arcú legény volt ez a Július, szalmakalap hetykélkedett- a fején. Kevés málhája volt, nem is jó a nagy melegben sokat cipelni, csak fürdõsapkáját meg úszónadrágját lóbálta a kezében.
Aztán az anyja következett, Augusztus iszonyság. Ez aztán ügyes asszony volt! Gyümölcsöt árult, halastavai voltak, érett kalászú gabonaföldjei. Széles szoknyájában szaporán jött-ment, csak úgy égett a kezében a munka, maga hordta a kancsót a az aratóknak. - Arcod verítékévet szerzed a te kenyeredet! - ez volt a jelszava.
De az aratóünnepen aztán nem sajnálta a jókedvet a munkásembertõl.
Utána egy férfi lépett ki a kocsiból, festõféle volt, a színek mestere: Szeptember. Ha akarta, vörösre, aranyosra, barnára festegette az erdõ minden zöld levelét. Munka közben feketerigók hangján fütyörészett; ráérõs idejében komlósört erjesztett, mert ehhez is értett. Egy festékesdoboz meg egy nagy ecset volt minden útipoggyásza.
Földesúr formájú bátyja követte a sorban; most is a szántás-vetés járt az eszében, egyre azon törte a fejét; elvetett-e mindent idejében. De a vadászat örömeirõl se feledkezett meg: vadászpuska csöve meredt Október uraság válla mögött, vadászkutya szökdelt a sarkában, dió csörgött-zörgött a tarisznyájában. Temérdek málhája volt, még egy újfajta ekét is hozott magával. Egyre csak a beszélt, de alig lehetett érteni a szavát bátyja hangos prüszkölésétõl meg krákogásától.
Olyan náthás volt ez a November, hogy lepedõt használt zsebkendõnek, de még így, betegen is el kellett kísérnie a béreseket az új helyre, ahová beszegõdtek. Azzal vigasztalta magát, hogy majd a meghûlésbõl, ha fát fûrészel - mert egy fatelep fûrészmestere volt. Estelente fakorcsolyákat faragcsált a parasztgyerekeknek, mert tudta, hogy hamarosan szükségük lesz rá.
Utolsónak az öreg December anyóka kászálódott le a kocsiról. Parazsasfazekat hozott a kezében, mégis didergett. De a szeme fénylett, mint két tiszta csillag. Másik kezében virágcserép: egy zsenge kis fenyõ zöldellt benne. - Ezt mindenüvé magammal viszem - mondta. - Ápolom, gondozom, hogy karácsonyig nagyra és színes gyertyácskák, aranyalmák, bábuk teremjenek az ágain. Akkor alája ülök magam is, elõveszem a meséskönyvemet, és mesélek belõle a gyerekeknek. Azok csöndben ülnek, hallgatnak, de a karácsonyfa ágain megelevenednek a bábuk, a kis viaszangyal a fa csúcsán megrázza aranyporos szárnyát, s leröppen a gyerekekhez, õket.
- No, mehet a kocsi tovább! - kiáltott a õre. - Megvan mind a tizenkét utas. Jöhet a következõ postakocsi!
- Elõbb ezt a tizenkettõt bocsátjuk be a kapun - mondta a városkapitány. - Lépjenek be sorra, egymás után! Az útlevelük itt marad, egy-egy hónapig érvényes mindegyik. Tessék belépni, Január uraság!
A Január nem kérette magát.
Majd jövõ ilyenkor elmondom, mit hozott nekem a tizenkét utas; nekem, neked, mindnyájunknak. Most még nem tudom, s azt hiszem, nem tudják õk maguk sem, mert különös idõket élünk.

...

  • Libri.it

  • Libri.it